Bőrfej

Schwanner Jenő

Dr. Schwanner Jenő professzor ragadványnevének eredete a mellélkelt fényképet megszemlélve aligha szorul magyarázatra. Némileg nyersnek tűnik. De hát a diáknyelv már csak ilyen, esetenként eltekint a választékosságtól. Mindenesetre Cyrano de Bergerac gyakran idézett intelmét („Mondhatta volna szebben, kis lovag!”) megszívlelve, ide írom tapintatosabb latin szinonimáját is: Dermocephalus.

1939-ben került főiskolánk kötelékébe, mint az állategészségügyi igazgatással kapcsolatos kérdések és jogszabályok előadója. Néhány évvel később (1946) – immáron egyetemi tanárként – megbízást kapott az Állategészségügyi Igazgatási Tanszék megszervezésére és vezetésére, amit közel negyed évszázadon keresztül, nyugállományba vonulásáig látott el. Korábban járási és megyei vezető főállatorvosként tevékenykedett. Majd a Földművelődésügyi Minisztériumba került, ahol állategészségügyi főtanácsosként rábízták a fertőző állatbetegségek terjedésének visszaszorítását és azok elfojtását, valamint az ezekhez szükséges állategészségügyi rendszabályok tételes kidolgozását. Szakmai előélete messzemenően alkalmassá tette egyetemünkön a rábízott feladat ellátására. Ezt hallgatóként az 1952/53. tanév első félévében magunk is tapasztalhattuk az Állategészségügyi igazgatástan és a Törvényszéki állatorvostan előadásai során.

Konzervatív igényességgel öltözött, szemüveges idős úr benyomását keltette, bár akkor még csak hatvanas éveinek elején járt. Lénye tiszteletet sugárzó, némileg távolságtartó volt. Kissé visszafogott stílusából egyszer láttam kizökkenni, amikor – feltehetően egy számára kedves és sikeres járványelfojtás felidézésekor – előre lépve, karját fellendítve, tőle szokatlan szenvedélyes hangon mondta: – Álljt kiáltunk a járványnak! – Ez alighanem szakmai hitvallását is tükrözte.

Végezetül vele kapcsolatosan egy különös, csattanóval végződő tanár-diák történet felidézését kísérelem meg Annak idején maga a másik érintett osztotta meg velünk közel hét évtized távolából.

K. Bandi kövérkés, joviális, vidám természetű évfolyamtársam volt. Számos jó tulajdonsága között a szorgalom nem tartozott az élmezőnybe. Ennek folytán hallgatói élete nem volt mentes bukdácsolásoktól, elhalasztásoktól. Negyedévesen is, a torlódó kötelezettségek szorításában tudomására jutott, hogy az egyik közelgő vizsgáztatója, Schwanner professzor amatőr numizmatikusként a nyár folyamán régi római pénzdarabok felkutatása céljából ásatásokat tervez. Bandi, saját numizmatikai érdeklődésére (is) hivatkozva, jelentkezett tanáránál, hogy szívesen segítene az ásatásokban. Néhány nap múlva már a Dunapart homokos fövenyét feltúrva együtt keresték a régi pénzleleteket. Közben a közelgő vizsga is szóba került. Bandi kérésére a professzor ismertetett néhány témakört. Olyanokat, amelyek sarkalatos részei a tananyagnak. Barátunk ezt a gesztust a jövőre vonatkozó jószándékú segítőkészségként értékelte. A kiszállásból visszatérve a vizsgára való felkészülése a megbeszélt témakörökre szorítkozott. A tananyag többi részét csak felületesen nézte át.

És valóban, az általa remélt kérdések szinte hiánytalanul kiosztásra kerültek. Bandi megdöbbenésére azonban azokat nem ő, hanem a mellette ülő társa kapta! Hogy mi történhetett? Vajon véletlen volt? Aligha. Feltehetően a vizsgáztató tanár pillanatnyi figyelmetlensége okozta a keveredést a tételek kiosztásában. Hősünk ennek folytán kénytelen volt a számára meglehetősen idegen anyaggal megbirkózni. Hosszú, verejtékes küzdelem után kegyelem-elégségessel távozott. Ráadásul később egy négyszemközti beszélgetésben pironkodva, szótlanul kellett meghallgatnia professzora feddő szavait: – Ezt nem vártam tőled, hogy arra sem emlékezel, amit korábban megbeszéltünk …

 

Feljegyezte: dr. Kutas Ferenc

 

A kép forrása és bővebb életrajz: Magyar Állatorvosi Panteon