A tengerek és a termékeny élővizek mellett letelepedett ember számára a hal már 40 000 évvel ezelőtt fontos fehérjeforrás volt, amint ezt a Peking melletti Tienjen-barlangban (Tianyuan) talált csontváz izotópos és kémiai vizsgálata bizonyította. A paleolitikumtól kezdve számos halfogásra alkalmas eszközt (például csonthorog) és a halászatimódszer-ábrázolást (barlangrajzot, kerámiát) is találtak. E kiváló táplálék megszerzése kevesebb kockázattal járt, mint a vadászat, és nem igényelt állandó helyváltoztatást.
A halászati technikák (horog, háló, szigony, csapda), de még a kézzel történő halfogás is végigkísérték az emberi történelmet, és ma is élnek, akárcsak a tartósítási eljárások. Mindig fontos szempont volt az is, hogy ez a könnyen romló áru minél hamarabb a fogyasztó asztalára kerüljön. A középkorban jó kétszáz éven át a heringhalászat jelentős központja volt az Északi- és a Balti-tengert összekötő Øresund tengerszoros, amelyen a heringek az ívási időszakban áthaladtak, megalapozva a szoros mellett élő dán és svéd halászok, de még a Hanza Szövetséghez tartozók gazdagodását is. A halvásár augusztus 24-től október 9-ig tartott, helyszíne pedig követte a szoros déli részén található ívóhelyeket, ezért évről évre változott. A tartósításhoz szükséges só és hordók, valamint a tisztítást végző női munkaerő főként Lübeckből származott. A heringállomány a 15. század elején hirtelen lecsökkent, és véget ért a bőség időszaka.
A horgászatról mint szabadidős tevékenységről szóló első könyvet egy nemesi származású angol hölgy, Juliana Berners, írta, aki a kor szokásainak megfelelően udvari élete során maga is szívesen solymászkodott, vadászott és horgászott. Ismereteit e területekről már Benedek-rendi apácaként foglalta össze The Boke of Saint Albans című könyvben, melynek második kiadása (1496) tartalmazza a horgászatról készített tanulmányát. Ebben – többek között – a különböző időszakokban és vizekben használatos csalikat és műlegyeket is leírja.
A képünkön látható finn árus Helsinki halpiaca közelében saját hajójáról kínálja a friss fogást. Nem tudhatjuk, hogy a megélhetését biztosítja-e a halászattal vagy csak kedvtelését követve száll tengerre. Minden esetre tevékenysége nem vezet a halállomány összeomlásához, aminek a sötét árnyát számos szakértő előre vetíti. A túlhalászat mellett – a száz évvel ezelőtti 5 millió tonnához képest a kifogott halmennyiség ma meghaladja a 90 millió tonnát – az éghajlatváltozás, a tengerszennyezés és más tényezők is veszélyeztetik a tengeri élőlényeket, és ezen keresztül a FAO adatai szerint mintegy 60 millió halász és halfarmer, és 200 millió ember – közöttük jelentős arányban nők és családjaik – megélhetését, akik közvetlen vagy közvetett módon a haltermelésből és –forgalmazásból élnek.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: Finn halárus. Magyar Állatorvosok Lapja, 2019. 141. 6. 322.
