Tokarcsuk, Olga: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át. Budapest : L’Harmattan Kiadó, 2019. 259 p. (Világszép irodalom sorozat)
Olga Tokarcsuk, irodalmi Nobel-díjas lengyel írónő könyve, a „Hajtsad ekédet a holtak csontjain át”, annak a világhelyzetnek a tükre, ami a klímaválságnak és általában a földi életkörülményeknek az állati, növényi és az emberi élet számára kedvezőtlen alakulásával függ össze.
Az állatok iránti aggodalmas érzéseink két területet érintenek: az egyik a nagyüzemi állattenyésztés, a hús-, tojás- és tejtermelés területe, ezeknek teljes vagy részleges elutasítása, a gyártási folyamatok bestialitásának okán. A másik terület a vadon élő állatoké.
Az irántuk érzett aggodalom hívja elő a bérvadászat elutasítását. Kétségtelen: a bérvadászat, egyes vadon élő állatfajok teljes eltűnésének idején, nem tűnik nemes, jellemfejlesztő szórakozásnak. A vadászatnak azonban van egy – állítólag – hasznos szerepe is: az adott területen élő vadállomány egészségének védelme, a beteg, értéktelenebb egyedek kilövése által.
A könyv egy olyan idős hölgyről, Janina Duszejko asszonyról szól, aki ez utóbbi fajta vadászatot is szkepszissel szemléli, számára „értéktelen” vadon élő állat nem létezik. A lengyel hölgy lakhelye egy ritkásan beépült üdülőtelep, így élete a természet közeliség jegyében telik. Erdők és mezők, „Élőlények” veszik körül. Ártatlan, kissé bogaras öregasszonynak tartják, asztrológiával is foglalkozik, valamint Blake-t fordít egy volt tanítványával, aki a távoli város rendőrségen informatikus. A hölgy valaha mérnök volt, később angoltanár lett. A könyv egyes szám első személyben íródott, napló, önvallomás, és mindjárt az első oldalak elolvasása után feltűnik, hogy Duszejko asszony az állatokat – igaz, nem csak őket – nagy kezdőbetűvel ajándékozza meg: Őz, Borz, Kutya, Szuka. Néhány őz, akikkel már többször is találkozott, a Kisasszonyok megnevezést érdemelte ki. Ez a gesztus egyszerre gyengéd ugyanakkor persze animisztikus/sámánisztikus hangulatot kölcsönöz a szövegnek.
Az állatok iránti tisztelettel mindjárt az első oldalakon szembesülünk: a hölgynek egy éppen elhalálozott szomszédja körüli teendőkkel kell foglalkoznia. Ez a szomszéd számára a leggyűlöltebb emberfajtához, a vadorzókhoz tartozik, akik hurkokkal, csapdákkal, titokban ejtik el a vadat. A szomszéd halálát egy a torkán akadó őzcsont okozta. Az elfogyasztott őz egy sikeres, hurokkal való vadászatának eredménye volt.
Az idős hölgy gyűlölete azonban a legális vadászat és az azt űző emberek iránt sem kisebb, sőt. Egy helyen arról olvashatunk, hogy „Madarakra”, fácánokra vadászó társaságot zavar meg vadászat közben. Azt kiabálja, élőlényekre tilos vadászni, még kis tettlegességre is sor kerül. A vadászleseket a kegyetlenség és álszentség műveinek tartja: a szórókra kitett eleséggel odacsalogatott vadakat lőréssel ellátott építményből lelőni felfoghatatlan gazság.
Az olyan szavak, mint amit egy pap szájából hall, nevezetesen: hogy a vadászok az Úristen nagykövetei lennének és társai a teremtés, a vadgondozás, az együttműködés művében; továbbá a természetnek segíteni kell, hogy fejlődjön, a vadászok a vadállomány gyérítésével helyes dolgot cselekszenek – nos, az ilyen szövegek kihozzák a sodrából és mások által botrányosnak tekintett viselkedésre késztetik. A regényben olvashatunk is erről, egy Szent Hubertusznak felszentelt kápolna megnyitásának ünnepsége kapcsán, ahol a hölgy is jelen van.
A regényben előrehaladván még négy ember haláláról értesülünk, ami – Duszejko asszony szerint – az állatok bosszújának a következménye. A közeli város rendőrparancsnokát például őzek ölték meg, ők lökték be őt egy elhagyott, romos ház melletti kútba. Ez olyan világos, mint a nap, állítja a hölgy a rendőrségi nyomozás során megejtett kihallgatásokon: a kút körül rengeteg őzpata nyomot látott, amikor a tanítványával együtt felfedezte a holttestet. A többiek esetében is az állatok bosszújáról van szó: a lőfegyverrel elkövetett véres tettet meg kell torolni.
Duszejko asszony Szent Ferenctől tanult, valamint a keleti vallásokból merített gondolatokkal is átitatott, gyengéd világképe azonban – az állatok testvéreink, segíteni kell őket a karmikus útjukon – a könyv végén már-már megtagadtatik. Kiderül, hogy az áldozatokat ő ölte meg. (A negyedik áldozat esetén ebben nem vagyunk annyira biztosak.) Hidegen kitervelt módokon, mi több, fizikai-testi erőt is bevetve hajtja végre tetteit: a végső csapásokat egy jéggel teli nylon szatyorral méri az áldozatok testére, fejére. A kút körül látható őzpata nyomok például az ő ravasz manipulációjának következményei: a vadorzó házában talált levágott és megőrzött őzlábakkal dekorálta ki a talajt, patanyomokat imitálva.
Hogy a hölgy démonikus gyilkos, az még hagyján, azonban tetteit végső soron kicsinyes bosszúból teszi: egy, a vadorzó házában talált fényképen, ami egy vadászat dicsőséges végét hirdeti a terítékkel, a mögöttük álló vadászokkal – köztük van a négy titokzatos haláleset áldozata is – megpillantja két szukájának kadáverét. Ekkor határozza el, hogy bosszút áll, igaz, az állatok nevében. Ezek a kutyák egyébként, Duszejko asszony Leánykáknak nevezi őket, maguk is panaszok és bejelentések tárgyai voltak: szabadon csatangoltak a mezőkön és az erdőkben. Feltehetőleg vadásztak is.
Az, hogy Duszejko asszony manipulál minket, és a valódi eseményekről csak akkor tudósít, amikor a barátai eljönnek hozzá és színvallásra szólítják fel, végső soron a regény, az írónő, a művészet játékaként is felfogható. Érezhetünk csalódást: Tokarcsuk nem azonosul főhőse állatokat és a természetet érintő gondolataival, érzéseivel? Csak tréfa, hogy az állatfajok megtisztelő nagy kezdőbetűvel jelennek meg a könyv lapjain? A világhelyzet miatt érzett aggodalmunkat ne vegyük komolyan? Nos, akár így, akár úgy: a gondolatok azért itt vannak előttünk a könyv lapjain, és felkínálják magukat továbbgondolásra, vagy egyszerűen csak befogadásra.
Büki Mátyás
