Szalai Ferenc (állatgondozó, hivatalsegéd, altiszt, szertáros, klubgondnok) ragadványnevét hallva ne gondoljunk a szó régies, bibliai jelentésére: gonosztevő, bűnöző. Az idők folyamán sokat szelídült ez a megjelölés, és huncutkodó, pajkos gazfickóként is értendő. Idősebb állatorvos kollégáinknak nem kell bemutatni őt. Bizonyára szeretettel emlékeznek hallgató korukból a vidám, emberi kapcsolatokra nyitott, könnyen barátkozó Szalai Ferencre. Mindig készen állt az élcelődésre, ugratásra. Még akkor is, ha azok célpontja éppen ő volt. Népszerűségére jellemző, hogy ezenkívül egy másik ragadványnévvel is felruházták: Dózsás. Ez viselőjének közismerten szoros kötődésére utal egy lila-fehér klubhoz, amely akkor Újpesti Dózsa néven szerepelt. Csatolt képünk is erre utal.
Egész életpályájára kiható esemény, amikor a fiatal, 19 éves Szalai Ferenc a lakiteleki Holt-Tisza tóban csónakázók segélykiáltására figyel fel. Habozás nélkül ruhástól a vízbe veti magát, és a léket kapott, süllyedő csónakot a benne ülőkkel kimenti a partra. A véletlen folytán a megmentettek Főiskolánk tudós tanárának, Hetzel Henriknek a családtagjai. A professzor hálából a talpraesett, szolgálatkész fiatalembert felvéteti klinikai állatgondozónak az általa vezetett Szülészeti Tanszékre. Onnan alig két év után „feljebb” lép: a Dékáni Hivatal altisztje, afféle mindenese lesz. Nyugdíjba vonulásáig (1982) fél évszázadon keresztül különböző beosztásokban hűséggel szolgálja intézményünket. Sőt, utána évekig még a hallgatói (ma Equus) klub ügyeletese. Megszakítást csak katonai behívója jelent. A második világháborúban egészen a Don-kanyarig jut el. Szerencséjére a katasztrófához vezető harcok megkezdése előtt leszerel, és épségben hazatér.
Egyetemünk manapság kampusznak nevezett térsége hosszú évtizedeken keresztül az élettere. Légoltalmi pincéjében vészeli át a világháború végén Budapest ostromát. Később a mai Hutÿra Ferenc Könyvtár épületének déli szárnyában jut szolgálati lakáshoz. Itt alakul ki baráti, ismeretségi köre. Itt neveli fel két fiát. Az idősebbet, a komolyabb Ferkót, aki cum laude minősítésű állatorvosi diplomát szerez, és szakmailag megbecsült immunológus-virológusként dolgozik nyugállományba vonulásáig. Külön kell szólni a kisebbikről, az azóta sajnos elhunyt Gyurkáról. Hallgató koromban, az ötvenes évek elején, az akkor 6–7 év körüli rosszcsont kisfiú hamarosan egyik kedvencünkké válik. Csínytevései között jónéhányban a mi ösztönzésünk szerepe sem zárható ki. Csupán egyet említek. A kerti locsoló tömlőjét az egyik tanterem kijáratára irányítja. Így délben, az előadás végeztével a kifelé igyekvő hallgatók a vízfüggöny miatt percekig bezárva maradnak, és nem tudnak eljutni a menzára. Nem csoda, hogy Gyurkát a Kislator ragadványnévvel ruházzák fel.
Szalai Ferencet sokkhatásként éri, amikor idős korára kiszakítják megszokott környezetéből. Az egyetem igényt tart otthonára. Költöznie kell. A Damjanich utca egyik többemeletes házában utalnak ki számára egy bérlakást. Valamikor a kilencvenes évek elején véletlenül futunk össze a környéken. Keresem arcán a hajdani Latorra emlékeztető huncut mosolyt, de hiába. Ekkor látom utoljára. Eltelik pár év, és a Magyar Állatorvosok Lapja beszámol elhunytáról. Vetési professzor így zárja rövid nekrológját: „Hűségéért, munkájáért, emberségéért sok állatorvosgeneráció tisztelte. Emlékének megőrzése, továbbadása generációnk feladata.” Írásom negyedszázad elmúltával kísérli meg adósságunk törlesztését.
Lejegyezte: dr. Kutas Ferenc (dr. Szalai Ferenc segítségével)
