„A szív, melyet a költők annyiszor s oly magasztosan megénekeltek, – kezdte a vérkeringés szemléletes bemutatását Thanhoffer Lajos az 1875. február 6-án tartott természettudományi estélyen – nem egyéb, tisztelt hallgatóság, prózai hústömegnél, melynek több ürege van és rendarányos (rhythmusos) összehúzódásai közben a belőle kiinduló nagy edényeken át a vért testünknek legvégsőbb részecskéihez is eljuttatja”. Hosszú út vezetett eddig az előadásig, a vérkeringés valódi természetének megismeréséig.
Arisztotelész (i. e. 384–322) foglalkozott először összehasonlító anatómiával, hiszen csak állatokat boncolhatott. Később az orvostudományt évszázadokra meghatározó Galénosz (i. sz. 129–217) majmok és sertések boncolásával szerzett tapasztalatit használta fel a gladiátorok sebeinek kezelésében, de humán anatómiájának megírásához is. Összetett elképzelése volt a vér szerepéről és mozgásáról a testben, megfigyelte a vénás és az artériás vér eltérő tulajdonságait, ám az előbbit a májból, az utóbbit a tüdőből eredeztette. Leonardo da Vinci (1452–1529) géniusza az ismert művészeti és mérnöki eredmények mellett az anatómiára is kiterjedt. Folyamatosan készítette vázlatait emberi és állati testekről és szervekről, többek között a szív és a keringés működéséről is, de nem publikálta ezeket. Sejtéseiben több felfedezés ígérete is benne volt, de alapvetően a művész szemszögéből tekintett emberre, állatra egyaránt. Andreas Vesaliusnak (1514–1564) sikerült végül Galénosz nézeteit megdöntenie és közelebb kerülnie az emberi test megismeréséhez. Anatómusként és oktatóként megalapozta a modern anatómia strukturális-funkcionális szemléletét és igen nagy hatással volt az orvostudomány, ezen belül a diagnosztika és a sebészet fejlődésére.
A képen nem orvos, hanem egy jómódú, művelt lovas és lógyűjtő, Carlo Ruini (1530–1598) Anatomia del cavallo, infermità, et suoi rimedii című könyvének a ló szív- és érrendszerét mutató táblája látható. Ruini elsősorban gyakorlati tapasztalataira támaszkodva tárgyalta a ló anatómiáját és betegségeit, s ezzel elkerülte a korabeli szakirodalomból származó tévedések ismétlését. Keveset tudunk róla, így a valószínűleg posztumusz kiadott könyv szerzősége sem teljesen bizonyos és ismeretlen a művészi igényű ábrák alkotója. A fametszetekről egyesek úgy vélekednek, hogy részben Leonardo vázlatain alapulnak, mások Tiziánónak vagy az iskolájából való művésznek tulajdonítják. Bár a vérkeringés leírásában csak egy hajszállal jutott közelebb a megoldáshoz, Ruini műve hosszú időn át meghatározó lóanatómiai és -gyógyászati alapvetés volt, amely számos más könyvet inspirált.
Hieronymus Fabricius (1537–1619) sebész, anatómus, a páduai egyetem professzora fedezte fel a szívbillentyűket, de pontos működésüket, amelyek a vér egyirányú áramlását biztosítják, csak tanítványa, William Harvey (1578–1657) ismerte fel, s ezzel kezébe kapta a kulcsot a vérkeringés mechanizmusának felderítéséhez. A kor tudásával felfegyverkezve kutyákon, sertéseken, kétéltűeken és hüllőkön – mintegy 80 állatfajon – végrehajtott kísérletei vezettek el végül a szív és a kettős vérkör működésének leírásához. A megnyitott mellkason keresztül figyelte a szív mozgását, kísérletileg is igazolta a vér útját az erekben; megmérte a keringő vér mennyiségét, kiszámította sebességét stb. Eredményeit 1628-ban az Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus (Anatómiai értekezés a szív és a vér mozgásáról az élőlényekben) című műben összegezte. Megsejtette, de mikroszkóp hiányában igazolni nem tudta a hajszálerek létét és szerepét, ami nem sokkal később a mikroszkópos anatómia és a szövettan megteremtőjének, Marcello Malpighinek (1628–1694) sikerült.
Az anatómiai alapok tisztázása nyitotta meg az utat a diagnoszikai szempontból fontos találmányok és újítások sora előtt, amelyek a vérkeringés sajátosságainak egyre pontosabb megismerését tették lehetővé.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: A címlapon látható képről. Magyar Állatorvosok Lapja, 2015. 137. 8. 450.
