Szabados Petra: Guzsal Ernő. Szakdolgozat
— Téged talán érdekelne egy másfajta szakdolgozat is, mint amilyet a többiek írnak: állatorvostörténet! – válaszolta nekem Kótai István 1998-ban, amikor azzal kerestem meg, hogy legyen a témavezetőm. Akkor már csaknem 10 éve ismertük egymást, és mivel szinte azonnal baráti kapcsolatba kerültünk, megszámolni sem tudom, hogy addigra hány estét, fél éjszakát beszélgettünk át mindenféle témákról. Köztük sokszor történelemről, sokszor pedig az egyetem nagyjairól is. Szóval nagyon jól tudhatta, hogy erre a mondatára csak igent tudok válaszolni.
Egyébként is erős kötődésem volt a humán tárgyakhoz már a gimnáziumban is, és valóban nem vonzott volna túlságosan, hogy a sokadik patkányagy kutatásból kivehessem a részem – mert azokban az években ez volt a slágertéma az Anatómiai és Szövettani Tanszéken. Az pedig kérdés sem volt, hogy én ott szeretném elkészíteni a szakdolgozatomat. Az egyetem alatt rendszeresen végeztem ezen a tanszéken önkéntes munkát, többek között az akkor még kizárólag papíralapon létező információk számítógépes digitalizálásával, magyarán begépelésével. Ezzel gyorsan kereshetővé lehetett tenni például az aktuális szakirodalom főbb adatait a tanszék munkatársai számára. Hajós Ferenc professzor úr mondta is nekem egyszer egy tanszéki bulin (ahová mint családtagot meghívtak), hogy ha magáról karikatúrát kellene készítenem, egész biztosan egy billentyűzet lenne a kezéhez nőve. Az újszülöttek kedvéért említem, hogy Hajós prof fantasztikus rajzolótehetséggel rendelkezett, így még a gondolat is megtisztelő volt egy tinédzser hallgató számára, hogy egy ilyen nagy ember bármilyen okból is esetleg lerajzolná őt…
De visszakanyarodva a szakdolgozatíráshoz, István szeretett volna az akkor 20 éve elhunyt Guzsal Ernőnek méltó emléket állítani egy állatorvostörténeti kutatással és írással. Velem pedig minden szempontból „győztes-győztes” szituációt lehetett létrehozni, mert akkor már én is erősen vonzódtam az állatorvostörténethez, István ugye köztudottan, már évtizedek óta; és ráadásul így hivatalosan is több időt tölthettünk egymással, mindkettőnk megelégedésére. Addigra számomra már egyértelmű volt, hogy István az én szakmai mentorom, egyféle pótapám, és mire a dolgozatot befejeztem, az is világossá vált, hogy neki Guzsal Ernő volt ez a személy az életében.
Ami pedig az élet fonalának furcsa szövetét illeti, Guzsal Ernő pont abban a faluban született és nőtt fel, ahol az én anyai nagyapám volt az állatorvos Guzsal Ernő egyetemista korától kezdve. Guzsal Ernő hallgató korában gyakran járt a nagyapámhoz szakmai beszélgetésekre, és később is hűségesen tájékoztatta őt a munkáiról. Anyukám is úgy emlékszik rá, mint a fess fiatalemberre, aki rendszeresen járt hozzájuk „tiszteletét tenni”. Így egy kissé regényes túlzással azt mondhatjuk, hogy Guzsal Ernő számára talán a nagyapám lehetett az, aki István számára Guzsal Ernő volt, és az én számomra István. Az már csak a hab a tortán, hogy a nagyapám a szakmai pályája kezdetén szintén az egyetemünk Anatómiai Tanszékén volt tanársegéd (nyirokér kutatással foglalkozott). Én egyébként nem ismertem a nagyapámat, nem ő plántálta belém az állatorvoslás és a szövettan szépségének szeretetét. Ezt valahogy magától adta ki az élet szövetének mintája.
A szakdolgozatírás folyamata számomra lényegesen élvezetesebbnek tűnt, mint amit korábban megtapasztaltam a környezetemben szakdolgozatot író fiatalok esetében. A kutatás egyik fő pillére az volt, hogy interjúkat készíthettem olyan emberekkel, akik még személyesen ismerték Guzsal Ernőt. Az interjúalanyok között jó néhány, már akkor is ikonikus egyetemi nagyság szerepelt, mint például Kutas Ferenc, Vetési Ferenc, Kassai Tibor, Kapp Pál; illetve Guzsal Ernő fia, és Guzsal Ernő számos további volt munkatársa (ld. a szakdolgozatom irodalomjegyzékében, szóbeli közlés forrásmegjelölésekkel). A másik fő pillér az elérhető szakirodalom feldolgozása volt. Ami nekem nagyon kalandos volt, az az, hogy István több budapesti és vidéki helyszínre is elvitt engem a szükséges interjúk és fotók elkészítése céljából. Meglátogattuk például Guzsal Ernő szülőházát, elemi iskoláját, lakóházát és vidéken élő fiát is. Akkor szinte fel sem fogtam, de az, hogy ő ezt a saját autójával, saját költségén tette meg, messze az elvárhatón felüli hozzájárulás volt részéről a dolgozat értékéhez.
István jellegzetes fanyar humora jut eszembe arról a jelenetről, amikor én nagy lelkesen, a kölcsön kapott tükörreflexes, teleobjektíves fényképezőgépemmel a földön fekve próbáltam meg Guzsal Ernő valamelyik személyes tárgyát „menő” perspektívából lefotózni ifjabb Guzsal Ernő lakásában. István csak annyit mondott, túl sok energiát próbálok tenni a dologba, ez nem vezethet jóra… Na persze, hogy pont azok a képek lettek végül használhatatlan minőségűek! (Ismét az újszülöttek kedvéért: akkor még csak analóg, filmtekerccsel működő fényképezőgépek álltak rendelkezésünkre, ezért egy kép csak előhívás és nagyítás elvégzésével, az exponálás után kb. 1 héttel volt megtekinthető… Egyébként ez a szakdolgozat abban az időben pont emiatt ritkaságnak számított, mivel a saját fotók készítése, kinagyíttatása, majd a papír kép beszkennelése, és végül Word dokumentumba való beleillesztése egyáltalán nem volt még szokványos illusztrációs eljárás, ahogy a dolgozat színesben való kinyomtatása sem.)
Amikor nem régen újra olvastam a dolgozatot, szíven ütött, hogy hány olyan mondat van benne, ami mintha egy az egyben Istvánról íródott volna. Nyilván nem véletlenül kedvelte ennyire Guzsal Ernőt, mert sorsvonásaikban és jellemvonásaikban is sok közös volt. Avagy kicsit fordítva is igaz lehet ez, biztos, hogy István gondolkodásmódját, karakterét Guzsal Ernő is formálta. Ahogy magamról is elmondhatom, hogy az Istvánnal töltött idő komoly nyomokat hagyott a személyiségemben és értékítéletemben egyaránt. Álljon most itt zárásképpen néhány mondat a szakdolgozatomból, amelyről ki-ki eldöntheti, hogy Kótai Istvánra vagy Guzsal Ernőre emlékezteti-e inkább. Mindketten sokat adtak nekünk, köszönjük nekik!
Legfőbb célkitűzését, a jövendő állatorvos-nemzedék oktatását, nevelését, a hallgatók önálló szakemberré formálását maradéktalanul teljesítette.
Tanítási módszerei ösztönösen alakultak ki, szerinte az oktatás művészetét megtanulni nem lehetett.
Gyakorlatvezetőként elérte a legtöbbet, amit tanár elérhet: tantárgyát megszerettette diákjaival, mert világossá tudta számukra tenni a metszeten való eligazodást.
Viszonya a hallgatókkal baráti volt, ugyanakkor nem nélkülözte szokásos zárkózottságát sem. Emberi oldalát a diákok nem ismerhették, magánéletéről soha nem keringtek történetek. Nem hangoztatta, de láthatólag örömet okozott neki a fiatalok között lenni.
Munkatársai, beosztottai és tanítványai körében egyaránt tiszteletet ébresztett megbízhatóságával.
Minden szempontból jellemző volt rá az egyenesség, az őszinteség. Véleményét, tetteit, emberi kapcsolatait mindig vállalta, nem hagyott cserben senkit és semmit, ha értéket fedezett fel benne. Részrehajlást nem ismert, korrekt volt, függetlenül attól, hogy kiről vagy miről volt szó, illetve, hogy ennek milyen következményei lettek.
Viselkedésformája, emberi értékei, szorgalma, türelme, szerénysége példakép értékű volt és marad is, amíg emlékszünk rá.
Dr. Szabados Petra
További olvasmány: Szabados Petra: Guzsal Ernő. Szakdolgozat
