De jó lenne ismét leszaladni az Állatorvostudományi Könyvtár olvasóterméből, hogy a tanulás áhítatos csöndjét zavaró viharos nevetést ezzel a felszólítással megakasszam. Mert Anikó „kuckójából” időről-időre fergeteges jókedv áramlott ki.
Néhány kellemetlen eset után a könyvtár kért egy ruhatárost – biztonsági őrt, akit meg is kaptunk, Anikó személyében. Az őrszolgálatot biztosító cég kiszervezett alvállalkozójának munkatársaként a kevésnél is kevesebb fizetésért őrizte a rábízott javakat és a könyvtárat. Mindig sajnáltuk, hogy nem a könyvtár foglalkoztatja, mert nehéz volt látni a méltatlan körülményeket és a munkajogilag megkérdőjelezhető napi 10–12 órás szolgálatot, egy idő után a fizetett szabadság csökkentését. Az egyetemről való elbocsátása is igen méltatlan és embertelen módon történt – ő úgy érezte, hogy ebbe betegedett bele. De inkább beszéljünk róla.
Ismerünk-e olyan embert, aki napi 10–12 órán át képes egy helyben ülni és felügyelni egy ruhatárat? Aki – ha jól számolom – 16 éven át egyszer sem késett súlyos indok nélkül, egyszer se mulasztott, és a türelmét sem vesztette el? A feladat a látszat ellenére emberpróbáló: fizikailag nehéz egész nap ülni, különösen másfél munkaidőnyit! Pszichésen nehéz a monoton feladat, az indulatoknak való kitettség, de főként az unalom. Anikó érdeklődő volt, nyitott és véleménye volt a világról. Ennek megfelelően sokat olvasott. Eleinte minden napilapot átnézett, majd amikor azokat lemondtuk, különböző könyveket, főként szépirodalmat olvasott. Az unalmat űzte és tevékenység utáni vágyát elégítette ki azzal, hogy feladatokat kért, amiket a ruhatár őrzése közben vagy éppen zárás idején végezhetett. Akármilyen törékeny volt, szívós kitartással vett részt a leltározásban, rendezvények lebonyolításában, teremrendezésben, és lelkesen számolta ki a látogatási statisztikát a kért sokféle bontásban. Anikó szeretett a könyvtárban dolgozni, bármilyen feladatot szívesen elvállalt, és magától is észrevette, hogy miben segíthet. Nem hiányozhatott a Múzeumok Éjszakájáról sem.
Anikó kisebb gyerekei – mondhatni – a könyvtárban nőttek fel. Sokszor jöttek be érte a zárás előtti órában. Ott tanultak, rajzoltak, be-benéztek a könyvtárosokhoz vagy az olvasóterembe számítógépezni. Mert egy négygyermekes anya ült a ruhatárunkban reggeltől estig, akinek össze kellett egyeztetnie a munkát a gyerekek támogatásával és a háztartásvezetéssel. Láttuk, hogy milyen szoros a kapcsolata a férjével és a gyerekeivel, és milyen nyugalommal, szívóssággal fogadja el ezt a helyzetet, ami egy percig sem lehetett könnyű, de a megélhetés érdekében – volt, hogy ő volt az egyetlen kereső a családban – nem volt más választása. Azután örömmel láttuk a be-belátogató unokákat, és Anikó boldogságát, hogy a gyerekei révbe értek, megőrizték azt az összetartást, egymás segítését, amit tőle tanultak, és mára nyolc szép unokával ajándékozták meg.
Anikóban volt nyugalom, bölcsesség, odafigyelés, érzés. Alig hiszem, hogy lett volna valaki, aki többet tudott a hallgatók ügyes bajos dolgairól, egyetemi sikereiről és kudarcairól, emberi kapcsolatairól, véleményéről, terveiről és magánéletéről, mint Anikó. Az évek során ő volt az állandóság, aki mindig a helyén van, és amíg a táskáját valaki letette, letehette a gondjait, az indulatait, az örömeit is. Anikó hűségesen őrizte ezeket is. Azt hiszem, ez a szerep felelt meg a legjobban neki. Talán a gyerekeivel kezdte, de később valamennyi hallgatóra, látogatóra kiterjesztette nyugodt figyelmét, egyszerű elfogadását, és a sok gond és baj között is megőrzött jókedvét. Ezért kellett néha leszaladni, hogy halkabban mulassanak.
Kedves hallgatók, ismerősök, látogatók, kollégák – mulassatok bátran, hogy Anikó hallja, hogy egy nehéz élet során megőrzött méltósága és derűje, elfogadása és hűsége nemcsak a gyerekei, unokái számára példa, mi is őrizzük a szívünkben.
Orbán Éva
