Bakonyi Ferencnével, vagy – ahogy mi hívtuk – Icával talán tucatszor találkoztam az alatt a közel harminc év alatt, amit az Állatorvostudományi Egyetem könyvtárában (utóbb csak „bűvkörében”) töltöttem. Személyes élményem ilyen módon kevés van, lényét, személyiségét mégis elvenen hordozom magamban és úgy tűnik, mintha az évtizedek alatt semmit se változott volna. Kedves, barátságos ember jelenik meg előttem, akiből sugárzott a bölcsesség, a kulturáltság, az emberi tartás és a mértéktartás.
Mindig éreztem és nagyra becsültem a folytonosságot, ami a könyvtár, levéltár, múzeum fejlődését jellemezte. Ha nem is volt szoros a kapcsolatunk, tudtam, hogy ennek szakmai és fizikai megalapozását Bakonyi Ferencnének köszönhettük, mert bár a könyvtár 15. vezetője, a modern könyvtári szemléletnek úttörője volt. Munkája évtizedekre meghatározta a könyvtár, levéltár és múzeum működését.[1] Dióhéjban: a könyvtárépület felújítása; a könyvállomány rendezése, kiemelten a történeti értéket képviselő művekből a szakmatörténeti könyvgyűjtemény kialakítása; az Állatorvos-történeti Gyűjtemény megnyitása; a levéltár rendezése; és mindennek a dokumentálása; új szolgáltatások bevezetése – egészen a modern számítógépes szolgáltatásokig – mind az ő nevéhez fűződik. Még arra is volt gondja, hogy ezeket a teljesítményeket a könyvtáros, állatorvos, levéltáros szakma számára is „láthatóvá” tegye. Természetesen komoly csapat állt a háta mögött, közöttük ezt az örökséget továbbvivő és fejlesztő Cserey Lászlóné. E biztos alapokon, háttéren túl személyesen is bármikor fordulhattunk hozzá. Emlékezetes volt például egy beszélgetésünk a könyvtár öt — volt és jövőbeni — vezetőjével az állatorvosi könyvtárosságról 2007-ben, amiből egy közös konferencia-poszter született.
Mindez nagyon fontos, de Bakonyi Ferencné legmeghatározóbb örökségének azt tartom, amit Papp István fogalmazott meg a könyvtárosi etikával kapcsolatban, többek között azon a „Hagyomány és korszerűség” konferencián, amelyet az olvasóterem felújítása kapcsán rendeztünk, s amelynek Bakonyi Ferencné volt a díszelnöke.
„Amióta a kibocsátó és aláíró szervezetek jóvoltából a magyar könyvtáros szakmának van iránytűje napi tevekénysége erkölcsi tartalmának megszabásához és megítéléséhez, mind szembetűnőbbé válik az a régi igazság, hogy igényes szakmaiság nincs erkölcsi tartás nélkül, s az etikai eszmények kiüresednek szakmai tartalom híján. E két kritérium együtt minősiti a könyvtáros hivatását, bármelyik csorbulása alapjában rendítheti meg társadalmi státusát.
A közösség és könyvtárosa kapcsolata sajátos viszony. A könyvtáros létének értelmét … látja az általa kiszolgálandó társadalmi csoport egésze és tagjai elégedettsége kivívásában, könyvtára használatának előmozdításában, s végső soron a társadalmi haladás támogatásában.
Ezért közönségére részben nemes alázattal, aggódó buzgalommal tekint, részben azonban speciális ismeretanyagára és igényes magatartási normáira támaszkodva, bizonyos fölénnyel is. A használó a könyvtárosban általa nem ismert dolgok tudóját sejti, aki azonban mégiscsak az ő szolgálatára kell, hogy álljon, s ebben a viszonylatban az ő alárendeltje.”[2]
Az Állatorvostudományi Egyetemen mindig erős volt az elődök tisztelete, a hagyományok továbbvitele. Az egyik hagyomány a tanszékek-műhelyek viszonylagos autonómiája volt, amibe beletartozott az is, hogy a múlt írott és tárgyi emlékeit maguk a tanszékek vagy éppen a professzorok védték – okkal vagy ok nélkül – a történelem és az átszervezések viharaitól. Bakonyinénak meg kellett küzdenie azért, hogy ezek az emlékek a könyvtárba, levéltárba, múzeumba kerüljenek, ahol szakszerű őrzésük és feldolgozásuk biztosított volt. A kincseket „beszolgáltatók” pedig nyugodtak lehettek a könyvek, iratok, relikviák sorsa felől, s afelől, hogy azokat igényeik szerint használhatják. Ezt a bizalmat alapozta meg Bakonyi Ferencné szakmai teljesítményével és hiteles személyiségével. Tisztelet övezte, és ebből a tiszteletből a könyvtárnak és utódainak is jutott.
Jobban belegondolva húszéves állatorvosi könyvtári működésem során az vezetett, hogy – az aktuális szakmai fejleményekkel kiegészítve – azt az örökséget vigyem tovább, amit elődeim hagytak rám. Büszke vagyok rá, hogy Ica 2017-ben vigasztalásul ezt írta nekem: „Mintegy negyven évvel ezelőtt a könyvtár több, mint 200 éves történetének nagy szakmai és emberi korszaka kezdődött. Ez a kibontakozás a Te igazgatóságod alatt a könyvtári és állatorvosi szakma magaslataira jutott el.” Ez a két mondat örökre összeköt vele, és számomra minden kitüntetésnél többet jelent.
Orbán Éva
[1] Szakmai teljesítményét részletesen bemutatja Winkler Beáta – Striczky Péter: Az Állatorvos-tudományi Könyvtár, Levéltár és Múzeum története (1787–1999). Budapest : SZIE ÁOTK, 2009. pp. 58–71. URL: https://huveta.hu/bitstream/handle/10832/1926/ Letöltve: 2025.08.25.
[2] Papp István: Könyvtárosi etika – hitelképes könyvtáros. Könyvtári Figyelő, 2007. 53. 1. p.101. URL: https://epa.oszk.hu/00100/00143/00062/pdf/EPA00143_konyvtari_figyelo_2007_1_101-107.pdf Letöltve: 2025.08.25.
