A pulyka őshazája Észak- és Közép-Amerika, ahol az aztékok a betegségek és járványok isteneként tisztelték, de húsát is fogyasztották. Már Kolumbusz látott vadpulykát, amit az ideérkező hittérítők háziasítottak. II. Ferdinánd rendelte el 1511-ben, hogy minden hajó hozzon öt kakast és öt tojót tenyésztésre. Pár év telt csak el, és Itáliába is eljutott a természet e csodája, s megigézte a firenzei művészeket, akik a 15. század végén, a 16. század elején a reneszánsz stílusirányai közül a groteszkhez vonzódtak, és előszeretettel ábrázoltak fantasztikus, egyszerre ijesztő és komikus növényeket és állatokat. A pulyka szokatlan megjelenésével, színeivel, bibircsókjaival és lebenyeivel tökéletesen illett e világba, és megjelent freskón, festményen (Brueghel), szobron (Giambologna), de még irodalmi műben is (Rabelais). Kiváló fehér húsával pedig a főúri konyhákat hódította meg: fokozatosan felváltotta a királyi lakomákon a pávát, hattyút.
Angliába és talán hazánkba is török közvetítéssel került. Ezt sugallja az angol „turkey” megnevezetés. Magyar neve inkább – sokáig póka (Balassi, 1597), puja, pojka, puly stb. változatban – a madár hívóhangjából származhat, bár egyes források említik indiai tyúkként is.
A baromfitartás hagyományosan a nők feladata volt, és a 20. század közepéig főként az önellátást szolgálta. A tojás- és húseladásból származó esetleges bevételt az asszonyok saját ruházkodásukra vagy a lányok kelengyéjére fordították. A parlagi tartásra alkalmas pulyka viszonylag igénytelen, mégis lassan és jóval kevésbé terjedt el a paraszti gazdaságokban, mint a tyúk, a kacsa vagy a liba. Nagyváthy János 1820-ban ajánlja ugyan a „póka” tartását a Magyar házi gazdasszony-oknak, de csak egy századdal később, az angliai export lehetőségével növekedett meg e háziszárnyas létszáma. A hazai konyhában – bár népszerűsége sokat nőtt – még ma sem tartozik a leggyakrabban fogyasztott húsfélék közé.
A bronzpulykát ifjabb Vastagh György állatszobrai között is megtaláljuk a M. kir. Állatorvosi Főiskola által 1908-ban megvásárolt gyűjteményben. Bátyja, Vastagh Géza készítette az itt látható képet a Földmívelésügyi Minisztérium által kiadott, a nemes baromfifajtákat ismertető sorozat Fajpulykák című kötetének az illusztrációjaként 1914-ben. Modelljei a gödöllői m. kir. állami fajbaromfitelep kétéves állatai voltak.
Orbán Éva
Korábbi megjelenés: Orbán Éva: Bronzpulyka. Magyar Állatorvosok Lapja, 2015. 137. 9. 514.
További olvasmányok: A pulyka kultúrtörténete az aztékoktól a hálaadásig
Bökönyi Sándor, Jánossy Dénes: Adatok a pulyka Kolumbusz előtti Európai előfordulásához. Aquila, 1968 (1969). 65. 265-269.
