Fekete István a nagy irodalmi kánonba – eddig még – nem fért bele. Hogy miért nem, annak megítélése az irodalomtudomány feladata. A közvélekedés egyszerűen ifjúsági írónak, állatmesék, állattörténetek írójának tartja. Abban nagy az egyetértés, hogy Jókai mellett őt olvassák a legtöbben. Az olvasók nagy számára ugyan nem alapozható megbízható értékítélet az irodalmi értéket tekintve, de azért sokatmondó. Róla elnevezett iskola is rengeteg van. Ezek főként általános iskolák. Ennek is nyilván megvan az oka.
A mai, az egész földi bioszférát érintő válság, és magától értetődően az állatvilágot is érintő gondok (a diverzitás csökkenése, állatfajok kipusztulásának réme és valósága) érdekes fényben tüntetik fel az állatokról szóló írásokat.
Ezekben a történetekben a vadon élő állatoknak van nevük. A Kelében a Kele név inkább az állat tulajdonságára utal (a gólya kelepel), ám a Csí című elbeszélésben már-már személynevet kapnak a madárszereplők, a Csí és Vit névre hallgató fecskepár, azaz a fajhoz tartozás ketrecéből konkrét „személyként” kilépnek. A Vuk-történet szereplőinek nevét a könyvből készült rajzfilmes változat által feltehetőleg az egész ország ismeri. Lutrát sem kell bemutatni.
A név személyes ismerőssé teszi a nevet viselő állatot. Ez a személyes ismeretség – talán – elősegíti azt a kognitív folyamatot, amelynek végeredményeképpen az állatot „mint olyat”, önértékében szemléljük. Ez szakítás azzal a több tízezer éves szemlélettel, amelyben az állatot az emberre vonatkoztattuk: megszelídíthető, munkára és/vagy hústermelésre is fogható haszonállat, húsáért, szőrméjéért, bőréért vadászni való vadállat stb. – mind-mind az emberhez való kapcsolatában szemlélt, értünk-való lény volt. Ez az állatvilághoz tartozó lények/egyedek utilitarista szemlélete.
A név azt is lehetővé teszi, hogy Vukot, vagy Csít magunk mellé emeljük, emberré tegyük. Ez persze a vadállat antropomorfizálása, és a természettudósok számára elfogadhatatlan. Kétségtelen: mindaz, amit az ember tudati életének nevezünk, az állatvilágban nem fordul elő. Az állatok nem mondják és nem is gondolják: vagyok. (Ám éppen az állatok iránti új érzékenység kialakulása/létezése óta hallhatók olyan hangok, hogy ezt a sommás véleményt azért sürgősen árnyalni kell. Sokan úgy vélik, hogy például a csimpánzok és kivált a bonobók egészen közel állnak ahhoz, hogy ilyen én-tudatot tulajdonítsunk nekik. Egyéb, nem a főemlősök rendjébe tartozó állatok esetében is finomítani kell a képet.)
Ezért, ha például a Vukban arról olvashatunk, hogyan szövögeti Vuk és Karak Íny kiszabadításnak tervét, akkor nem tudjuk a mosolyt magunkban elfojtani: ez a két állat úgy beszélget egymással mint két hadvezér. Pontos jövőt vázolnak fel, okok és következmények logikus rendszerét. Ám ez természetesen nincs így: az állat a fajára jellemző, ösztönéletébe beleágyazott viselkedési mintákat követi. Mindig a most-ban van. Tervezni nem tud, előre nem lát. Ösztönéletébe beágyazott viselkedésmintázata azóta változatlan, amióta fajként (Vuk esetében Vulpes vulpes, Csí és Vit esetében valószínűleg Hirundo rustica) megjelent a Földön. Így aztán a kulturális/társadalmi/termelési változásokhoz (mondjuk például ókor, középkor, pásztorkodás, vetésforgó, városok stb.) való kényszerű alkalmazkodás nehézségeinek („haladár” vagy „maradi”) nincs is kitéve.
A néhány sorral előbb feltűnt ’talán’ szócska azonban kis figyelmet még megérdemel. Hiszen rávilágít arra az ellentmondásra, amiben vagyunk. Azt mondtuk, hogy a névadás által személyes ismerősünkké tesszük a vadállatot (például Csí és Vit, a két fecske, hím és nőstény), másfelől elfogulatlanul, önmagukért valóan, önmaguk világába beleágyazottan akarjuk őket szemlélni. A kettő együtt nehezen megy, hiszen kérdés: ha magam mellé emelem az állatot, nem fosztom-e meg ezzel a gesztussal mégis önértékétől, önmagára vonatkoztatottságáról. Magánvalóságától, mondaná itt esetleg a filozófia. Az is biztos: ha a jelenleg a Földön élő minden vadon élő állategyednek nevet adnánk (Istenhez méltó cselekedet lenne), attól még a kipusztulás veszedelme nem csökkenne. Ahhoz, hogy ez történjen, egészen másfajta szellemi megközelítésre és az abból fakadó tevékenységekre, tettekre van szükség. Ha a névadás puszta szentimentalizmus, akkor nincs rá szükség.
És mégis, ha meglátunk egy fecskét kirepülni a fészkéből és látjuk a fiókák fejét a fészek peremén, akkor egyfelől nem baj, ha esetleg névvel illetjük őket, másfelől persze az sem baj, ha tudjuk, hogy adott biotópban mi a szerepük ezeknek a madaraknak, ha tudjuk, hogy esetleges kihalásuk, vagy legalábbis egyedszámuk csökkenése milyen problémákat okozhat. Ezzel a tudással, ennek szem előtt tartásával már teljesítettük – úgymond – kötelességünket.
A Csí-történet egyébként kissé kulisszahasogató: Vit, a nőstényfecske, Csí párja, sebesült szárnya miatt nem repülhet át a Nagy Vízen, a fecskepár kénytelen szétválni. Csí egyedül járja meg a tavaszi visszautat, Vit pedig marad a nagy Nílusparti városban. Ez a törvény, mindketten tudják. Egy ligetes parkban emelkedő, nagy, fehér, sokerkélyes házban talál magának szállást Vit, ott, ahol ők ketten az utolsó éjszakájukat töltötték. Fehér, sápadt emberek fekszenek az erélyeken, ez a ház tehát nyilván tüdőszanatórium, orvosok és hozzátartozók is fel-feltűnnek. Vit nem csak egy másik fecskével, Ri-vel kerül kapcsolatba, hanem egy beteg, haldokló hölggyel is. Gyakran telepszik le a hölgy erkélyének korlátjára, csivitel, beszélnek egymáshoz a maguk módján. Egymással való kommunikációjuk egy szakaszában még a hölgy székének karfájára is ráül. Kiderül számunkra, hogy a hölgy Magyarországról való, és még az is nagyon halványan felsejlik, hogy az a ház – amiben a hölgy lakott, és ahova szeretne visszamenni – adott otthont a Csí és Vit által alkotott fecskepárnak. A hölgy azonban elhalálozik. Vit új társra talál, és mikor ősszel Csi visszatér, új fecske asszonnyal, új fiókákkal, mindenki mindent rendjén levőnek talál. Vit új reményekkel szárnyal Ri mellett, a törvény értelmében, a fecskejövőbe. Még a hölgy friss gyászban szomorkodó férje is elégedett lehet. Amikor egy szőke lánynak panaszkodik, hogy mindent itt kell hagynia, a lány ránevet, mondván: engem elvihet magával.
Büki Mátyás
