A rendszerváltás utáni időkben rengeteg memoár jelent meg. A kiadók igyekeztek betölteni azt a hiátust, amit a személyes visszaemlékezések meg nem jelenése okozott. A fiókok mélyéről, szamizdatok oldalairól a nagyközönség elé kerültek az ismert és kevésbé ismert személyiségek élettörténetei. Az olvasók pedig mohón kapkodtak e könyvek után, mert egy-egy ember történetében óhatatlanul benne van a korszak, amelyben élt, és az is, hogy hogyan küzdött meg vele. Az olvasó kicsit újraélhette saját múltját és talán jobban megértette a történteket, az őt körülvevő világot.
Szerencsés esetben elérkeznek az emberek egy olyan életkorba, amikor fontos lesz számukra a múlt, a saját múltjuk, és a napi feladatok szorítása enyhül annyira, hogy ezzel tudjanak foglalkozni. Most éppen az ún. baby boomereken (szül. 1946–1964 között) van a sor. Nem egy korombéli ismerősöm fontolgatja, hogy leírja, amit a családja történetéről tud, és néhányan már a tettek mezejére is léptek.
A még szerencsésebbeket dokumentumok és tárgyak is támogatják a nyomozásban és az emlékezésben. Dokumentumok és tárgyak, amelyek fennakadtak a költözések és selejtezések rostáján. Amelyeket egy szekrénytetőre csúsztatott dobozban vagy egy fiók mélyén őriztek, mert mindig is fontosnak érezték őket. Amelyek az élet fordulópontjaihoz kötődnek; emberekről és eseményekről mesélnek, esetleg az illatukat is hordozzák. De lehetnek olyan dolgok is, amelyek egyszerűen eltűntek a környezetünkből, ritkaságértékük lett.
Ilyen emlékekből rendezett már három „személyes kiállítást” Sík Endre, az ötletgazda, kizárólag családja és barátai számára otthonának egyik szobájában. Az ilyen kiállítás bizonyos szempontból rendetlenség, hiszen a dokumentumok, könyvek, albumok és tárgyak néhány hétig nem kerülnek vissza polcukra, fiókjukba, dobozukba. Ez a kis kényelmetlenség azonban eltörpül a lehetőség mellett, hogy a látogatók (kiemelt jelentőségűek a gyermekek és unokák) „szakszerű vezetéssel” nézhetik végig.
Régen a fényképalbumok felett hangzottak el a családi történetek. Amióta a telefonunkkal örökítjük meg az eseményeket, legfeljebb a mutatóujjunkkal pörgetjük a szükségesnél jóval több digitális fotót, és nincs idő mesélésre, ha a százhúsz képpel végezni akarunk. (Persze az se árt, ha a digitális képözönből jól válogatott kis albumokat nyomtatunk.)
A „személyes kiállítás” a legteljesebb mértékben analóg. Kiállíthatjuk a dokumentumainkat a nagyapa váltóitól kezdve az általános iskolai ellenőrzőkönyveken keresztül a nemzeti konzultációs ívekig. Előhúzhatjuk a háborúban használt fémtükröt, ami apánktól maradt; anyánk kedvenc ridiküljét (parfümillattal); a szemüveget, amit kvarcoláskor viseltünk csecsemőkorunkban vagy a prakkert, ami még nevelési eszközként is szolgált. Megmutathatjuk, mely könyveket olvastuk ronggyá, hogy a féltve őrzött szerelmeslevelekről ne is beszéljünk. Szóval, minden jöhet – és ha túl sok „kacatot” gyűjtöttünk, tematikus kiállításokat is rendezhetünk.
Nemcsak a képek, sokszor a tárgyak is többet mondanak, mint a szavak. A „személyes kiállítással” jó alkalmat teremthetünk a tárgyakhoz kapcsolódó történetek elmesélésére. Arra, hogy a látogatók rácsodálkozzanak a korra, amelyben éltünk, és persze a fontos szereplőkre, a családra és mindezeken keresztül saját múltjukra. Segítjük azt, hogy elrendeződjenek a konfliktusok, sérelmek, átéljük a boldog pillanatokat, el tudjuk különíteni mi fontos a számunkra, és mi nem, folytonossá tegyük életünk szaggatott menetét. Az ifjú látogatók még nem tudják, de e furcsa tárlatvezetésen megerősödhet az identitásuk, mélyebbre ereszthetik a gyökereiket a családi televénybe, ami majd óvja őket az élet viharaiban.
Orbán Éva
