A hosszú élet titka

A szép kort megélt embereket gyakran kérdezgetik, mi a hosszú élet titka?

A 101. születésnapja előtt néhány hónappal eltávozott dr. Kazár Gyula ny. igh. főállatorvos második válasza az volt, hogy fenn kell tartani a társas kapcsolatokat. (Az első a jó géneket dicsérte.) Hetente járt tarokkozni barátaihoz. Látogatást szervezett a számára oly kedves vágóhídon lévő Húsipari Múzeumba, illetve a Malomipari Múzeuma – ma már sajnos mindkettőhöz az egykori jelzőt kell hozzátennünk. Együtt töltötte velünk 2011-ben a Múezumok Éjszakáját, amiről éjfél fele egyszerűen hazasétált (a Keletitől a Kálvin térig), de voltunk együtt lmvetítésen is, amelyen felidézte a vágóhidi emlékeit.

Gyula bácsi nemcsak aktív életet élt, de derűs életszemlélet és a hűség is jellemezte. Kedves történetünk volt szerencsés kimenetelű szökése rövid hadifogságából („Soha olyan jó bablevest nem ettem, mint ott!”), de még inkább az, hogy hetven évvel később egy csokor virággal felkereste akkori bújtatóinak lányát. („Annál a bablevesnél csak az a rántott hús volt finomabb, amit náluk kaptunk.”) Nem véletlen, hogy a haláláról szóló értesítőn a következő Luther idézet állt: „Ha azt képzelném, hogy az Úristen nem érti a tréfát, nem is akarnék a Mennybe jutni.”

Dr. Szabó István ny. igazgatóhelyettes, azaz Pista bácsi, ahogy mindenki emlegette, közel negyven éve nyugdíjban volt. Az utóbbi években nehezebben mozgott, de nem múlt el hét, hogy valamelyik régi kollégája, barátja meg ne látogatta volna, így nemcsak a szaksajtót követte, hanem a híreket is, és pontosan tudta, mi történik abban a közösségben, amelynek olyan hosszú időn át megbecsült tagja volt.

Hogy az ő titka mi volt, azt nemrégen (március 26-án) tudtam meg, amikor az Országos Állategészségügyi Intézet (NÉBIH ÁDI) kertjében, a család jelenlétében egykori kollégái, tanítványai, barátai fát ültettek az emlékére. Dr. Nagy Béla, dr. Etter László és dr. Sályi Gábor emlékeztek rá. Szigorú, majdnem félelmetes ember hírében állt, de munka közben kiderült, hogy csak a precizitást és a gondolkodást követelte meg. Délutánonként megjelent a laborban, átnézte és a fiatalabb kollégákkal megvitatta a napi eseteket. Megtanította őket látni és gondolkodni. Nagy érdeme volt, hogy ha egy fiatal érvekkel alá tudta támasztani a diagnózisát, elfogadta saját, eredeti véleménye ellenében is. A gondolkodás tisztaságát a nyelvi kifejezésben – a jelentések, levelek megírásában – is feltétlenül megkövetelte. Nemcsak a gyakorlati „képzésben” volt kiváló, hanem abban is, hogy a gyakorlat igényeinek megfelelő kutatási témákat választott és vitt végig. Példát adott abból, hogyan kell megtalálni a megfelelő hangnemet a legkülönbözőbb munkatársakkal, ügyfelekkel. Magyarán: olyan készségekkel, munkabírással, tartással és útravalóval vértezte fel a beosztottait, amelyeknek egész életük, pályájuk során hasznát vették, amely beléjük épült, és amelyért hálával emlékeztek rá. A számára fontos értékeket és az ezekre épülő követelményeket pedig következetesen és megingathatatlanul, de emberségesen képviselte.

Sokféle emlékmű emelhető, ezek közül a legszebb egy fa, egy élő emlékmű, amely gondozást igényel, így nem feledkezhetünk meg arról, akinek az emlékére ültettük. Ami él, az veszélyben is van: vajon megfog-e? Szereti-e a helyét? Kihajt-e? Lesz-e elég helye, hogy növekedjen, terebélyesedjen? Hány évig fog élni? A törődés az igazi emlékmű, amivel viszonozható az az odaadás, amit Pista bácsi egy életen át kedves Intézetének és az ott működőknek szentelt.

Van a hosszú életnek egy nagyon egyszerű titka: el kell ültetni egy magot, ápolni, óvni kell, és meg kell várni, amíg hatalmas, erős fává nő.

Orbán Éva