Egy sivatagos területen keservesen kiásott gödör mélyébe merített vödörből vagy fűtött, elektronikusan szabályozott önitatóból, de a jószágnak vízre van szüksége. Ahogy – a mai elvekkel összhangban – a kétszáz éve elhunyt Nagyváthy János tanácsolja: „… a marhának mindég friss vize legyen, akkor igyék, mikor neki, és nem a’ Béresnek tetszik”. A nem megfelelő ivóvíz és itatási mód nemcsak a jószág egészségére káros, hanem kedvezőtlenül hat gyarapodására, erőnlétére is. Az ellentmondó gyakorlatokat Tangl Ferenc a M. kir. Állatélettani és Takarmányozási Kísérleti Állomáson több éven át, szigorúan szabályozott körülmények között folytatott kísérletek próbájának vetette alá, amelyek konklúziója a lovak esetében az volt, hogy a tápanyag-hasznosítás az etetés utáni itatással a legjobb.
A víz tisztaságára kényes lóhoz és a hatalmas mennyiséget fogyasztó tehénhez képest a birka igénytelenebb, de – ismét Nagyváthy szavaival – „A ’ kövitseken tisztán tsergedező Patak tagadhatatlan, hogy a’ juhoknak legegéségeseb; utánna a’ folyóvíz. Ezeknek nemlétében a’ nagyobb kifolyó tókból való víz szenyvedhető. A’ kútvíz úgy nem fog ártani, ha kimeríttetvén, darab ideig a’ szabad levegőn hever… a’ melly juhok állótóból isznak, májjok tele van mételyjel, és ez gyakran járvány nyavalyává változik.”
Az Őrség hazánk egyik legcsapadékosabb vidéke, ahol a dombokról lefutó víz hamar agyagos vízzáró réteghez ér, ezért rossz a terület vízmegtartó képessége. A házak melletti tóka szolgált a hirtelen lezúduló esővíz gyűjtésére, ahonnét az öntözéshez, mosogatáshoz, szükség esetén az iváshoz, itatáshoz szükséges vizet nyerték. Ez a víz azonban sohasem volt tiszta, a falevélen kívül élőlények is beleeshettek. Volt olyan falu, Ispánk, ahol a vízhiány miatt még az 1970-es években is csak hetente kétszer hajtották a marhát a tizennégy kilométerre fekvő Rábához itatni.
A kevés jó legelőt és a szűkös vízforrásokat elsősorban marhatartásra használták, és „… inkább házibirkákat neveltek, minden portán egyet-kettőt, amikor a tehén kiment a legelőre, elkísérte, mint egy kutya. Szokásban állott, hogy egy-egy újszülöttnek az apja egy kis bárányt ajándékozott, ha a gyerek megnőtt, övé lett az ára.” – mesélte Moldova Györgynek egy őrségi hentes-böllér.
Ilyen „házibirkák” itatására szolgálhatott a képünkön látható gödörházi, téglával bélelt kerekes kút is, amely a környező házakban élő családok vízszükségletét fedezte, emellett – ügyes megoldással – kihúzható vályú szolgált a birkák és az esetleg szabadon tartott disznók itatására.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: Itatókút kihúzható vályúval. Magyar Állatorvosok Lapja, 2020. 142. 1. 2.
