„A csapathoz beosztott állatorvosnak sok műszerre és gyógyszerre alig van szüksége, mert a súlyos beteg állatokat lókórházba küldik, és mert nagyobb felszerelést nem képes magával vinni.” – írta Bauer (Feldtierärztliche Mitteilungen der k. u. k. 2. Armee) nyomán Marcis Árpád az Állatorvosi Lapok 1917. szeptemberi számában. A kézitáska célszerű felszerelését az alábbiakban állapította meg: „1 Cooper-olló, 1 egyenes olló, 1 hosszú csipesz, 1 fogascsipesz, 1 gomboskés, 1-2 babérlevelű kés, 1 szonda, 1 kaparókanál, 1 kopogtatókalapács, 1 plesszimeter, 1 hőmérő, 1 ötgrammos rekordfecskendő több tűfel, több varrótű és varróselyem, 1 sebfecskendő, 1 trokár és 1 vérbocsájtótű”. Azaz az elsődleges diagnózis felállításához és elsősegély-jellegű sebkezeléshez szükséges eszközöket és az ennek megfelelő fertőtlenítő-, fájdalomcsillapító- és kötszereket kellett az állatorvosnak magával vinnie. A harctérre kivonuló állatorvosoknak szükségük volt még egy kovács-műszerládára, amelyben a pata vizsgálatához és kezeléséhez szükséges felszerelést tartották, és egy rekeszekre osztott és gondosan tervezett faládát is ajánlottak számukra, amelybe bővebb gyógyszer- és kötszerválasztékot lehetett elhelyezni.
Az Állatorvos-történeti Gyűjteményben található (dr. Perlaki Emil által adományozott), a II. világháború idején használt katonai állatorvosi táska kihajtható fedelével és előlapjával parányi műszerasztalként is működhetett. Tartalma nagyjából megfelel a Marcis által leírtaknak, de kiegészült patakutatóval és patakéssel is. A benne lévő kötszerek részben a hazai Rico Kötszerművekből, részben – érdekes módon – amerikai forrásból származnak. (Ezek természetesen utólag is a táskába kerülhettek.)
Az Amerikai Egyesült Államokban a katonai állatorvosok ellátását az orvosi egységek szervezték az I. és a II. világháborúban egyaránt. Az I. világháború elején gyakorlatilag nem álltak rendelkezésre a megfelelő eszközök, ezért a bevonuló állatorvosoknak saját felszerelésüket kellett magukkal vinni, amit a hadsereg megvásárolt tőlük. Állatvédő szervezetek adományai révén is gondoskodtak arról, hogy a szolgálatban lévő állatok ellátása ne szenvedjen csorbát a szükséges eszközök és gyógyszerek hiánya miatt. Csak 1918-ra sikerült az ellátmányozás jogi és pénzügyi feltételeit megteremteni. Az 1920-as években kidolgozták a szükséges eszközcsomagokat, és kis változtatással ezeket használták a II. világháború idején, amikor törekedtek arra, hogy a front- és a hátországi szolgálatot ellátó állatorvosok számára alkalmas egységcsomagokat, ládákat állítsanak össze. Nemcsak az elsősegélyre, és az állat-egészségügyi feladatok ellátására, hanem az élelmiszer-vizsgálatra is felkészültek. Érdekességképpen: a legnehezebb és egyben legdrágább egységcsomag közel 75 kilót nyomott, 143 dollár volt az értéke és a gáztámadások négylábú áldozatainak kezelésére szolgált.
Ötven esztendővel ezelőtt hunyt el dr. Major Sándor állatorvos-vezérőrnagy, egyetemi magántanár, aki mindkét világháborúban szolgált. Sokszor igen nehéz ellátási körülmények között igyekezett mindent megtenni a rábízott katonákért és jószágokért. 1914 és 1916 között az 1. sz. honvéd tábori tüzérosztálynál, többek között a balkáni fronton dolgozott. A két világháború között (1921-től) a M. kir. Ludovika Akadémia vezető állatorvosa és a Lóismeret tantárgy előadója volt. A II. világháború idején a keleti frontra vonuló magyar hadsereg vezető állatorvosává, 1943. augusztus 17-től a honvéd állatorvosi tisztikar vezetőjévé nevezték ki. 1944 októbere után a honvédösztöndíjasok nyugatra telepítését Major Sándor intézte igen emberségesen, míg hadifogságba nem esett. Visszatérte után – bár igazolása megtörtént –, elbocsátották a szolgálatból, nyugdíjjogosultság nélkül. Pályáját a dióspusztai ménesnél, majd piaci állatorvosként folytatta. Méltatlan módon hálás tanítványai és az őt tisztelő kollégák támogatására szorult.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: A címlapon látható képről. Magyar Állatorvosok Lapja, 2014. 136. 8. 450.
