Ha a nagyvázsonyi várból nem a kínzókamrára, hanem a vécére emlékszel, és mindig izgatott, hogy az abroncsos szoknyában hogyan végezhették el a hölgyek a dolgukat, akkor a Kiscelli Múzeum Kloáka, kanális, klozet kiállításán a helyed. (A kiállítás 2022. január 9-ig megtekinthető.)
Egyrészt van sok megválaszolatlan kérdés, amelyek egy része az is marad, mert az auktorok és udvari történészek méltatlanul keveset foglalkoztak ezekkel az övön aluli ügyekkel. Vajon a római közvécéken, ahol 40-80 „ülőhely” is lehetett, együtt voltak-e a férfiak és a nők? A középkorban kiöntötték-e az ablakon az éjjeli edény tartalmát, vagy ez csak bosszúból fordult elő? Miért nem terjedt el hazánkban a guggoló vécé? – hogy csak néhányat említsünk.
Azért jónéhány választ kapunk. A látogató például megtudhatja, hogy miről beszélgettek a közös latrinán az ostiai „hét bölcs” fürdőjében, és utána mivel törölték ki a hátsójukat. Az is valószínű, hogy a római vízöblítéses, csatornázott városok kellemesebbek lehettek, mint a középkoriak, ahol emésztők, trágyagyűjtőhelyek bűzölögtek, és még az operában is az árnyékszékek bűzét szagolhatták. A hosszú ruhájú úrinők pedig a XVII. század végétől használhatták a bourdaloue-t.
Az ürülék-probléma persze valójában az iparosodás és az urbanizáció „mellékterméke” volt. Súlyosságát az 1831-es első európai kolerajárvány jelezte, amit azután évtizedenként követett a többi. 1938-ban a nagy Pesti árvíz utáni újjáépítés során már gondoltak erre. Egy építésügyi szabályzat előírta a
lakásokhoz a latrina építését, de ez csak lassan valósult meg. Nehéz elképzelni, de még a XIX. századi bérházak udvarán is közös árnyékszék volt emésztőgödörrel, és utólag építettek „pottyantós” vécéket a folyosók végére. Az emésztőket mésszel, szénnel, tőzeggel próbálták „higiénikusan tartani”, és tartalmukat éjjel szivattyúzták hordókba, amelyeket nem túlságosan messze ürítettek ki. A csatornák – ha voltak – az esővíz elvezetését is szolgálták, de mivel téglából készültek, a folyadék átszivárgott rajtuk. Ezzel egyrészt szennyeződött a talaj az emésztők, csatornák körül, másrészt szennyeződött a Duna is, ahol a végtermékek java kikötött (például az Ördögárkon keresztül). Ugyanakkor a házak körül fúrt kutak és a Duna voltak az ivóvíz forrásai is.
Nem csoda ezek után, hogy Fodor József, a hazai közegészségügy élharcosa, már 1869-ben részletes tanulmányban bizonyította a helyzet tarthatatlanságát, mivel korrelációt mutatott ki az udvar talajának fekáliával való szennyezettsége és a házban előforduló kolera és tífusz okozta halálozás között. Persze a vízöblítéshez vízvezeték és csatornahálózat is kellett, amit Pesten csak a XIX. század végén tudtak megoldani. A kiállítás bemutatja a csatornázás fejlődését és anyagait is.
A mutatós fürdőszobakellékek (például madaras díszítésű éjjel edény, kárpitozott szobavécék, Zsolnay vécécsésze stb.) mellett az idősebb nemzedék örömmel láthatja viszont gyermekkora fürdőhengerét vagy az egyik felükön csúszós és meglehetősen kemény toalettpapír-téglákat. A kiállításban igazán jó az aránya az ismertető feliratoknak és a látnivalóknak. Filmrészletek, irodalmi szemelvények, rajzok gazdagítják és teszik még változatosabbá és zaftosabbá e mindenkit érintő témának a feldolgozását.
Orbán Éva
