Gázálarc málhás lónak

Hasskó Sándor által kifejlesztett szárazszűrős, ki- és belégző szeleppel ellátott gázálarc málhás lónak

A I. világháború sokféle, korábban ismeretlen szenvedést és fenyegetettséget hozott az embereknek és az őket békében és harcban kísérő és szolgáló állatoknak egyaránt. Ezek közé tartozik a harci gázok alkalmazása.

Az ókorban és a középkorban is folyt vegyi hadviselés: a támadók igyekeztek nedves szalma, zöld fa, toll, szurok, gyanta, kén vagy arzén égetésével szó szerint kifüstölni az ellenséget a rejtekéből. A háborúkban azután évszázadokon át a lőfegyverek jutottak meghatározó szerephez, és csak a vegyészet 19. századi fejlődése adott a hadviselő felek kezébe lehetőséget a nehezen bomló, erősen mérgező, tömeghatást kifejteni képes anyagok meglepetésszerű bevetésére. A gáztámadások kivitelezését az I. világháború álló frontjain tökéletesítették.

Az első lépést a franciák tették meg 1914. augusztusában, amikor könnygázgránátokkal próbálták kiűzni a németeket hadállásaikból, különösebb eredmény nélkül. Néhány hónappal később a németek megkezdték a klór alkalmazását, amely a vegyi üzemek melléktermékeként nagy mennyiségben állt rendelkezésre. A szem- és nyálkahártya irritáción túl ennek tartós belégzése a légcső és a tüdő károsodását is eredményezte. Eleinte sikertelennek bizonyultak – a széljárástól nagy mértékben függő – kísérleteik, de hamarosan megtalálták a hatékony megoldást. 1915. április 22-én Ypres-nél klórgázzal töltött vaspalackokat nyitottak meg. A vastagon hömpölygő gázfelhő a front túlsó oldalán több ezer embert pusztított el.

Az 1899-es hágai nemzetközi hadijogi egyezmény többek között a fojtó vagy mérges gázok alkalmazását is megtiltotta. Míg a könnygáz bevetését egyik hadviselő fél sem érezte az egyezmény megsértésének, az áldozatok százait-ezreit követelő klórét kifogásolták. Németország azt hozta fel mentségéül, hogy nem lövedékkel juttatta ki a gázt. 1917-től már erre és a bőrön át felszívódó mérgekkel végrehajtott támadásra is sor került, ami ellen gázálarccal nem lehetett védekezni.

A lovaknak az I. világháborúban inkább a szállításban, az utánpótlásban volt szerepük, mégis ezerszámra betegedtek meg és pusztultak el. A bizonytalan statisztikák szerint mintegy harmaduk harcigáz-mérgezésnek esett áldozatul. Nemcsak a tüdő roncsolódása, hanem a bőrön (például mustárgáztól) keletkező sérülések, valamint a gázzal szennyezett takarmány okozta emésztőszervi és általános károsodások is pusztították őket.

Az állatok védelme csak a háború kései szakaszában kezdődött, többek között azért, mert élt a tévhit, hogy a lovak a gázokkal szemben nagyon ellenállóak. Kezdetben nedves rongyokkal kitömött abrakos tarisznyát tettek a ló fejére. Az angolok nedvszívó kendőt erősítettek a kantár orrszíjára, amit vészhelyzetben gázkötő anyaggal átitatva az orr elé kötöttek. Az oroszok már a szemet is védő maszkot készítettek kettősfalú zsákból, gázelnyelő folyadékkal átitatott szénával töltve. A monarchia hadseregében emberi gázálarcot alakítottak át a lovak számára. A nedves lógázálarcok azonban csak rövid ideig nyújtottak védelmet és nagy légzési ellenállásuk miatt akadályozták a munkavégzést. Az ún. szárazszűrős megoldásokat csak a Nagy Háború után kísérletezték ki.

A címlapon a Hasskó Sándor által hámos és málhás lovak részére szerkesztett gázálarcot látjuk, amely két részből állt: a szűrőt és a rágólapot magában foglaló alsó és a szemüveget tartalmazó felső részből. A gondosan kikísérletezett modellben kétórai ügetés után sem jelentkezett nehézlégzés, és mintegy háromnegyed órán át védelmet nyújtott a fojtó harci gázok ellen. Hasskó 1944-ben, a II. világháborúban katonaorvosként esett el.

Orbán Éva

 

Eredeti megjelenés: Orbán Éva: A címlapon látható képről. Magyar Állatorvosok Lapja, 2014. 136. 3. 130.

 

Ajánlott irodalom: Hasskó Sándor: Háziállatok harcgázbetegsége és gázvédelme. 1937. http://www.huveta.hu/handle/10832/1710