Malaparte, Curzio: Kaputt. Budapest, Partvonal, 2015. 575 p. ISBN 978-615-5283-59-8
Curzio Malaparte olasz újságíró Kaputt címe könyve 1944-ben jelent meg Olaszországban, Nápolyban. A könyv a szerzőnek az éppen dúló 2. világháború idején átélt élményeit taglalja. Ezek között vannak közvetlenül a frontokon szerzett tapasztalatok (a német-orosz front Ukrajnában, vagy a finn-orosz front a Téli Háború idején), valamint nem közvetlenül a harci cselekmények árnyékában átélt, hátországbeli élmények is.
A könyv egy rövid bevezetőből és hat fejezetből áll. Valamennyi fejezetcím konkrét állatfajok nevét viseli: A lovak, A patkányok, A kutyák, A madarak, A rénszarvasok, A legyek. Nem tudni, miért van ez így, de úgy tűnik, hogy az állatok a szerző számára valamiképpen szembeállíthatóak az emberekkel, azokkal, akik a borzalmas háborúikat vívják. Az állatok persze nem valami olcsó szentimentalizmussal felvizenyősített „ártatlanságot” képviselnek, de a világuk, megjelenésük a mű szövetében mégis valamiképpen az emberen túli – vagy inneni – világot jelentik. Mindenesetre azt a világot, ahol nem hamis vagy igaz ideológiák nevében esnek egymásnak az élőlények, legfeljebb a táplálékláncban betöltött helyük által végzik egymás emésztőrendszerében. Igaz, az állatvilágban is előfordul, hogy saját fajtársaira támad egy állategyed, ám ez ritkaság és nem fajspecifikus viselkedés.
Persze vannak állatfajok, melyek – önként vagy kényszerből –, de kénytelenek elviselni az ember társaságát, így az emberi háború rémségei őket sem kerülik el. A lovak fejezetben például arról kapunk híradást, hogy a Ladoga-tó partján a szovjet tüzérség lovai egy hatalmas tűztől megriadva a tó vizébe gázolnak, csak a fejük látszik ki, ám hirtelen nagy fagy támad. A jég fogságba ejti őket, megfagynak. Csak áprilisban temetik el a kadávereket, miután a víz felolvad. Addig kísérteties látványosságként szolgálnak az arra vetődőknek. A kutyák fejezetben pedig azt tudjuk meg, hogy 1941-ben szovjet csapatok az előretörő német harckocsik ellen kutyákat vetettek be. Ezeket az állatokat arra idomították, hogy harckocsik hasa alatt keressenek maguknak élelmet. Most azonban robbanóanyagot és fémérzékelő antennát kötnek a hátukra, és így engedik élelemszerző útjukra őket.
A rénszarvas fejezet, ami akár az Észak-Norvégia címet is viselhetné, békésebb, a háborús rémségekről csak áttételesen szerzünk tudomást. A szerző sokkal inkább egy lazacról mesél, mint rénszarvasokról. Ez a vízi élőlény egy német tábornokot fáraszt egy mérföldön át folyásiránnyal felfelé egy norvégiai folyó derékig érő vízében. A küzdelem persze egyenlőtlen, ám a norvég hal mégis erkölcsi győzelmet arat. A tábornok feladja a harcot, nem tudja kiemelni a halat, és segédtisztjei fejbe lövik az állatot. Azért a rénszarvasok is megjelennek a fejezetben, de nincsenek a háborúval kapcsolatba hozva: egyszerűen csak, mint a lappok életének fontos részei szerepelnek.
A madarak fejezetben egy anya tanítja a Nápoly bombázásakor halálra rémült gyermekeinek, akik megijednek egy a szobájukba betévedt verébtől, hogy különbség van a repülőgép és a madár között: játékrepülőket és posztómadarakat, képeskönyveket hoz nekik, cinkék, vörösbegyek életéről mesél.
A legyek fejezetben a címadó rovarok pusztán legyek. A szétbombázott Nápolyban fekete rajokban hemzsegnek a romok között, egy előkelő római golfklubban viszont csak a szokásos bosszúságot okozzák a vendégeknek.
A patkány fejezetben kevés szó van a nevezett állatról, ám a fejezet végén brutális, sokkoló képben tanítást kapunk arról, mit jelenthet egy konkrét esetben, hogy egy állat a történelem során a pusztítandó lény metaforájává vált. A fejezet utolsó oldalain ugyanis a varsói gettónál találjuk magunkat, ahol német katonák céloznak a fal alján látható hasadékokra. Ezekben a hasadékokban időközönként gyermekfejek tűnnek fel: zsidó apróságok tarkói, akik megpróbálnak kiszökni a városba, hogy élelmet és ruhaneműt vegyenek. A nácik szemében ők a patkányok, rájuk lőnek a katonák.
Ezek a kiragadott részletek egyébként a könyvnek talán csak egy tizedét teszik ki: a mű maga művelt beszélgetések, nagyon vagy kevésbé szellemes bon mot-ok sorozata, melyek a fogadások, partik során hangzanak el, spanyolul, franciául, angolul, miközben diszkréten étkészletek csörögnek és kristálypoharak csendülnek össze. Találkozhatunk Frank varsói kormányzóval, Ante Paveliccsel, vagy akár Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterrel is. Persze egyszerű emberekkel is.
A könyv soraiból kitűnik, hogy Malaparte képzőművészeti ismeretei kiterjedtek, mind a múlt, mind a jelen – azaz az ő jelene – irányzatait, alkotóit illetően. Ez fontos tény. Vannak képek, jelenetek vagy beszélgetések, visszaemlékezések, melyek szertelennek, kulisszahasogatónak, netán túlzásnak, nota bene kitalációnak tűnhetnek egy, a kákán is csomót kereső elme számára (hogy például 1941-ben az éppen feltartóztathatatlanul előre törő, állandóan kelet felé mozgó német csapatok ellen lehetséges-e újabb és újabb kiképzett kutyákat bevetni; vagy hogy vízbe belefagyott lovak mintegy szoborparkként egész télen érintetlenek maradnak, azaz nem kezdik-e ki testüket a madarak, húsevő állatok; hogy Ante Pavelics hűséges usztasáitól egy kosár emberszemet kap ajándékba, és hasonlók). Mindez értelmet nyer, ha ezt észben tartva olvassuk.
Szürrealista látomást tartunk a kezünkben, szavak segítségével megfestve, a’la A háború borzalmai, Francisco Goya.
Büki Mátyás
