Az állatorvosképzés a kezdetektől szorosan kapcsolódott az állat-egészségügyi szolgálathoz. A helytartótanács és az állati járványok elfojtásáért felelős orvosok támaszkodtak az állatorvosi tanintézet oktatóinak szakértelmére, tanácsaira. Így volt ez már Tolnay Sándor idejében is, aki többek között megjelentette magyar nyelven Wolsteinnek a Marha-veszélyről való könyvét, majd 1792-ben két, a marhavészre vonatkozó utasítást dolgozott ki, 1816-ban pedig közzétett egy Oktatás a’ marha dögnek megelőzésérül és orvoslásárul című munkát, és Zlamál Vilmos idejében is, akinek szintén komoly érdemei vannak a marhavész leküzdésében.
Ugyanakkor a gyakorlatban szerzett tapasztalatok határozták meg az oktatás tartalmát és céljait. „Köztudomású ugyanis – írta az orvoskar igazgatója 1839-ben -, hogy sem a könyvecskék, sem a … közhírré tett szabályrendeletek az üdvös célnak nem felelnek meg, ha nincsenek jelen olyan egyének, akik a népet az üdvintézkedések alkalmazására és minden, az egészséges és beteg állatoknál figyelmet kívánó jelenségre bővebben kitanítják és rávezetik.” Az állatorvosképzés tehát kulcsfontosságú az állattenyésztés és -tartás felvirágoztatásában.
1836-ban került először meghirdetésre az országos állatorvosi állás, a szakmai követelmények mellett a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabva a jelentkező számára. Zlamál, aki Temesvárott vitt orvosi praxist, nem gondolt még a tisztség betöltésére, többek között azért sem, mert magyarul nem beszélt. Az állásra jelentkező nem akadt. Két évvel később az ismételt pályázatra jelentkezett Zlamál, Lenhossék Mihály országos főorvos bátorítására, aki ismerte és nagyra tartotta a marhavész megfékezésére tett intézkedéseit. Kinevezése után Ivándán oltásos kísérleteket is végzett a keleti marhavész ellen, bíztató eredménnyel, amelyet a Medicinische Jahrbücher 1840. évi számában ismertetett.
Zlamál Vilmos „regni veterinariusként” kezdte el tanulni a magyar nyelvet, amelyen három évvel később már képes volt oktatni és írni (A keleti marhavész (százrétű aszály), 1841). 1843-ban sikerrel pályázott az állatorvosi tanszék vezetésére, ahol jól kamatoztatta gyakorlati tapasztalatait, korábbi kapcsolatait és szervezőkészségét. Pontos és részletes szabályzatban írta le az oktatók, a segédek, a tanítókovács, a házi szolgák feladatait és a tanítványok viseleti (értsd: viselkedési) szabályait. Különösen érdekes az alábbi szabály: „Mivel az állattali lélekösméretes bánásmódtól, s a tett rendelmények pontos teljesítésétől igen gyakran a beteg élete, s gyógyulása, ettől pedig nem ritkán egész birtoka s kereset tehetsége függ egy szegény családnak; sohasem fogja a rendszeretők, se emberien érzők közül egy is a dolgot hanyagsága által oda jőni engedni, hogy lelkére egy keserő vétkes tudat nehezüljön; mert embertársa kárának oka volt…Époly kevéssé fognak a felvigyázó tanulók magukról annyira megfeledkezni, hogy a rájok bízott betegek birtokosaitól jutalmat fogadjanak el, mi által nem csak saját hírök, hanem híre az egész Intézetnek szenvedne, mit inkább emelni tartozásuk, mert ez az Intézet iránti bizalma nekik, és követőiknek alkalmat nyújt valamit tanulhatni, s ez által önmagoknak, és a Honnak használni.” Zlamál és segédei emberfeletti munkával igyekeztek a bécsi állatorvosi tanintézetben oktatott tárgyakat rövidebb idő alatt a gyengébb felkészültségű hallgatóságnak átadni.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc első hónapjaiban Zlamál – azon meggyőződéstől vezetve, hogy „a barmászat … a mezei gazdászat alapkövét képezi” – javaslatot készített az intézet átfogó és a gyakorlat által vezérelt reformjáról, amelynek egyik legfontosabb pontja, hogy a természettudományokban jártas egyének „…a két évig tartó tanfolyamban veendnének részt, a melyben tökéletes és minden állomásra alkalmatos állatorvosokká képeztetnek”. A javaslat egy másik jelentős mozzanata az volt, hogy az oktatást a gyakorlat szempontjából legfontosabb tárgyakra kell korlátozni. A forradalom idején azonban legfőképpen a gyógykovácsok kiképzésére volt szükség. 1849-ben Kossuth-nak küldött előterjesztésében az állatorvosi ügynek az emberorvositól való teljes elválasztását szorgalmazza. A tanintézet végül 1851-ben vált le az egyetem orvoskaráról.
Zlamál jelentős szerepet játszott az 1859. évi állati ragályokra vonatkozó rendelet és a keleti marhavészről szóló 1874. évi XX. tc. kidolgozásában. 1867-ben rendes tanári munkája mellett kinevezték a földművelési minisztérium osztálytanácsosává. 40 évi oktatómunka és 56 évi szolgálat után 1881-ben – nemesi címet nyervén – nyugállományba vonult. Zlamál nem tudhatta, de ebben az évben sikerült hazánkat a keleti marhavésztől végleg megszabadítani, 130 évvel azelőtt, hogy a Földet mentesnek mondták ki ettől a betegségtől.
A képeken Tolnay és Zlamál a marhavészről írt könyveinek címlapjai láthatók.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: A címlapon látható képről. Magyar Állatorvosok Lapja, 2013. 135. 10. 578.
