Méhkaptárok

Méhkaptárak a sanoki skanzenben

Az emberek már a felső-paleolotikumban gyűjtöttek mézet, mint erről a spanyolországi Araña barlangban talált rajz tanúskodik. E tevékenység több tízezer év óta kísér bennünket. Az édesítő szer, és később a világosságot biztosító viasz forrásaként a 19. század végéig kiemelkedő jelentőségű volt a méz elvétele a méhektől, majd szorgos gyűjtőmunkájuknak az ember szolgálatába állítása. Kezdetben a mézzel telt lépeket kiemelték a méhek otthonául szolgáló faodúból, szilkahasadékból, halálra ítélve a gyűjtőket, de hamarosan felfedezték, hogy ésszerű bánásmóddal biztosíthatják és növelhetik a méztermelést: megkezdődött az ún. erdei méhészkedés. A méhészek megjelölték az odút rejtő fákat, felosztották az erdőt. A középkorban ez oly szigorú tulajdonjogot jelentett, hogy a mézrablót közönséges tolvajként kezelték és igen súlyosan büntették: mezítelenül méhekkel borították, vagy akár megégették.

Az erdei méhészkedést felváltotta a családokat tartalmazó odvas fa kivágása, majd a méhcsaládok megtelepítése egyre bonyolultabb szerkezetű és egyre nagyobb „termést” biztosító köpűkben, bödönökben, kasokban, kaptárokban. A formák és technikai megoldások sokszínűek, területenként, méhészetenként változnak. Már az egyszerű köpűk között is találunk olyanokat, amelyeket egyházi motívumokkal ékítettek. Gunda Béla tanulmányában (Méhészkedés a magyarságnál) ismerteti, hogy az embert, szenteket ábrázoló kasok, kaptárok német területről terjedtek el az Északi-Kárpátokban. A néphit szerint az ilyenben a méhek jobban megmaradtak és a betegség ellen védettek voltak. Előfordult az is, hogy szerencsepatkót vagy éppen Kossuth Lajos képét használták hasonló céllal.

A címplapon a lengyelországi Sanok skanzenjében bemutatott kaptárakból láthatunk hármat. Az egyik Assisi Szent Ferencet, az állatok és a természet védőszentjét formázza kezében egy aprócska méhlakással, reverendája elejébe faragott röpnyílással. A másik kaptár a méhészek és gyertyaöntők védelmezőjét, Szent Ambrust már-már templomi szobrokhoz közelítő méltósággal mutatja, aki alatt három kaptár „üzemel”.

A magyarok a méhésztudományt már a finnugor őshazából hozták magukkal, a legalapvetőbb szavakkal együtt: méh, méz, odú, fedő, lép stb., s őrizték évszázadokig, míg az ősi tudásra számos európai hagyomány, a 17. századtól pedig a méhészeti szakkönyvekből nyert ismeret rakódott rá. A méhész ugyanis olvasott ember, és mint Gunda írja: „A méhes a méhésznek gyakori alvó, pihenő, olvasóhelye, ahová az idegent nem szívesen engedi be.”

A 17-18.századi könyvek szerint a méheket szerdán vagy csütörtökön kell kiengedni, hogy a nyár folyamán serények, munkások, egészségesek legyenek. A ráolvasások, imák, fohászok mellett különböző praktikákkal őrizhető meg a méhek egészsége: ha kibocsátáskor a kas alá sáfrányos vagy sós vizet helyeznek; ha a kaptárba a karácsony éjszakáján a templomba elvitt és visszahozott vagy az ajándékozott mézért cserébe kapott búzát vagy a karácsonyi vacsora morzsáit szórják.

A 19. századtól a méhészek egyesületekbe tömörültek, és a század végén megjeletek az első méhész szaklapok, illetve tanfolyamok indultak. Bár a II. világháború előtt is voltak nagyhatású szakemberek, szervezett méhegészségügyről a gödöllői Méhészeti Intézet alapítása után beszélhetünk, amikortól méhegészségügyi felelősök járták a falvakat és kötelező lett az állományok nyár végi átvizsgálása. Ezt a feladatkört 1962-től az állat-egészségügyi szolgálat vette át.

Az európai és észak-amerikai mézelőméh-kolóniák száma az utóbbi fél évszázadban, és különösen az utóbbi húsz évben jelentősen, 25–50%-kal visszaesett, ami nemcsak a méztermelés csökkenéséhez, hanem – a megporzás hiánya miatt – a mezőgazdasági termelési eredmények egyes becslések szerint átlagosan 8%-os romlásához vezethet. Az ismert kórokozók mellett technológiai, környezeti és szocioökonómiai tényezők is közrejátszhatnak e folyamatban, amelyek megismerésében versenyt futunk a pusztulással és reméljük, Szent Ambrus is mellettünk áll ebben a küzdelemben.

Orbán Éva

Eredeti megjelenés: Orbán Éva: A címlapon látható képről. Magyar Állatorvosok Lapja, 2013. 135. 7. 386.

 

További olvasmányok:

Deák Gábor: A méhegészségügy szervezete. Méhészet. 2012. 60. 7. 12-13.

Vincze Erző: Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület története I. Méhészet. 2004. 52. 1. 12-13.

Vincze Erző: Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület története II. Méhészet. 2004. 52. 2. 12-13.

Engelsgorp, Dennis van, Meixner, Marina Doris: A historical review of managed honey bee populations in Europe and the United States and the factors that may affect them. Journal of Invertebrate Pathology, 2010. 103. 580-595. p.

Naug, Dhruba: Nutritional stress due to habitat loss may explain recent honeybee colony collapses. Short communication. Biological Conservation, 2009. 142. 2369–2372. p.