Ötven évvel ezelőtt, 1976. augusztus 16-án hunyt el Mócsy János (1895–1976)[1] állatorvos akadémikus, az állatorvosi belgyógyászat nemzetközileg elismert művelője, Marek József utódjakén 1935-től 1961-ig a belgyógyászat tanszék vezetője, a Spezielle Pathologie und Therapie der Haustiere című örökbecsű mű későbbi kiadásainak Hutÿra, Marek és Manninger mellet negyedik társszerzője, a nagyüzemi állattartással kapcsolatban felmerülő állategészségügyi problémák, betegségek kutatója és elhivatott kezelője.
Mócsy professzorra egykori tanítványi – dr. Lami Gyula tanszékvezető, dr. Kovács Ferenc rektor, dr. Szabó István igazgatóhelyettes – emlékeztek a velük készített életút interjúk keretében. Tőlük idézünk néhány, Mócsy professzort jellemző gondolatot.
Mócsy János, az oktató
„Boldogult Mócsy professzor úr, a belgyógyászati klinika igazgatója hihetetlen gyakorlati érzékkel rendelkező ember volt, látta a kinti állategészségügy anomáliáit, amelyekre előadásaiban kitért a hallgatóknak, s felvértezte őket bizonyos tapasztalatoknak az átadásával, hogy gondolni kell erre, hogy ha ilyen probléma adódik.” (Dr. Lami Gyula)
„Utána gyéren, imitt-amott, már Mócsy professzor úr működésének utolsó éveiben, olyan megoldáshoz folyamodtunk, hogy az egyetem vállalta Pest környékén, kb. egy 50 km-es sugarú körben, nemcsak a nagyüzemektől, hanem állattulajdonosoktól is a beteg nagyállatok (lovak, szarvasmarhák, sertések, juhok) ingyenes beszállítását az egyetemre, majd hazaszállítását, hogy a hallgatóknak lehessen ún. betegbemutatókat tartani, mert orvos és állatorvos betegágy nélkül, az orvosok esetében, nálunk beteg állat nélkül nem képzelhető el.” (Dr. Lami Gyula)
„Mócsy professzorról szeretnék mondani egy anekdotát. Sok anekdota kering róla, amelyek olyan különcködésnek tűnhettek akkor fel, de már megszelídültek, s olyan kedves anekdotává váltak. Nagyon ismerte a hallgatókat, mert gyakorlatra is lejött közéjük, szóval hallgatók között mozgott. Azért egy kicsit, isten nyugosztalja, rossz természete volt. Ha nem tetszett neki valami miatt egy hallgató, akkor meg tudta egy kicsit piszkálgatni. Ez abban nyilvánult meg, többek között, hogy amikor előadásokat tartott, s amikor terápiában volt egy olyan készítmény, amiről már volt szó, hogy erre és arra lehet alkalmazni, akkor arról már nem beszélt csak utalt arra az előadásra. S ilyenkor azt hallgatót, akit nem szeretett, rendszerint felszólította: – No, hogyan is mondtam akkor? Egy adott évfolyamon volt két hallgató, a nevük hasonlít, legyen az egyik A, másik B. Egyik se volt szívügye, s ezt a kettőt következetesen összetévesztette, de tudta, hogy téveszti. No, az egyik ilyen alkalommal:
– Lesz szíves megmondani, A úr!
Felállt az A:
– Professzor úr kérem, bocsánatot kérek szépen, de én nem A vagyok, hanem B.
– Nem tesz, semmit. No, mondja.
Áll, csend, síri csend a tanteremben. Megszólal a professzor úr:
– Mondja meg őszintén, tudja, vagy nem tudja?
– Professzor Úr kérem, nem tudom.
– Nem tudja. Gyerekek, – mert így hívta a hallgatókat –, tartsa fel a kezét közületek az, aki szintén nem tudja.
Hát persze senki se merte feltenni a kezét. Azt mondja a professzor:
– Nézzen körül, nézze, mind tudja csak maga egyes egyedül nem. Nem szégyelli magát!
Csinált ilyen kis adalékokat. De hát ez is hozzátartozott az ő egyéniségéhez.” (Dr. Lami Gyula)
„A Mócsy professzort se szerettem hallgató koromban, mert volt benne egy kis irónia előadás közben másokra vonatkozóan. De utána, amikor már az [Országos Állategészségügyi] Intézetben voltam, nagyon gyakran voltam bizottságokban, ahol ő volt az elnök, én meg a titkár. Ő jó szándékú ember volt, … Mócsynál meg az volt a fontos [a vizsgán], hogy a lényeget tudja, nem az hogy milyen szókinccsel rendelkezik.” (Dr. Szabó István, OAI)
„Azt is mondhatnám, hogy ő életet mentett, amikor megvédett attól, hogy kiküldjenek a Szovjetunióba aspiránsnak. Származásom, ugye, szegényparaszti volt, diplomám jeles volt, világos, hogy egy irány felé mutatott a tábla: Szovjetunió. Szomorú, de édesapám a második világháború után, éppen, amikor ez aktuális volt, azelőtt halt meg. Édesanyám… megfázott, és a tüdőbaj fellobbant, a gümőkór … reumás betegségek miatt nyugdíjazták. Akkor még a nyugdíj nem azt jelentette, amit ma. És ezzel való érveléssel, meg azzal – soha nem felejtem el –, hogy méltó helyen azt mondta, hogy „ennek a gyereknek itt a helye, itt adhat a legtöbbet”, megvédett a kiküldetéstől. És van tőle egy minősítésem is… Olyan minősítést nemigen olvastam. Ilyen nagy embertől. Kritikus volt, tanulni kellett. Minden nap, ha fél óra szabad volt, nyelveket kellett tanulni, bebizonyítani, hogy hova jársz… Tehát tanulni, tanulni és tanulni. Végül nagyon sok köze volt ahhoz, hogy nekem a belgyógyászattól meg kellett válnom, mert nagyon szerettem. Annyi jó, annyi szép élményem volt. És annyi minden sikerült… Nagyon szerettem…” (Dr. Kovács Ferenc)
Mócsy János, a szakember
„A belgyógyászathoz különösképp még egy dolog kell: érzék, egy kis megérzés. Mócsy professzor úr 1944-ben kiadott diagnosztika könyvének előszavában írja (nem szóról szóra, de tartalmilag helyesen idézem): a diagnosztikai munka, a kórmegállapítás az voltaképpen szellemi tevékenység, amihez, eredményes műveléséhez azonban nagyon nagy jártasság, gyakorlati tapasztalat és intuíció, érzék is kell. Ez utóbbi többet ér, mint a legrafináltabb diagnosztikai műszeres eszközök. Ebben nagy igazság van.” (Dr. Lami Gyula)
„Az állathigiéniai tanszék fő profilja az állatok tartásában, takarmányozásában előforduló állategészségügyi anomáliák okozta megbetegedések. Ez a belgyógyászatból sarjadt ki. A nagyüzemi gazdaságok, … az 50-es években a téeszek kialakulásával jelentkeztek a nagyüzemi állategészségügyi problémák is. Ezt egyrészt az állategészségügy jelezte, és Mócsy professzor úr volt szerintem az állatorvosi szellemi elit legmagasabb szintjének az a tagja, aki észrevette, hogy itt egészen más jellegű állategészségügyi problémákat egészen más jellegű módszerekkel kell megoldani, mint az egyéni, kisparaszti gazdaságokban levő 5–6 vagy 2–3 tehenet tartó gazdák esetében.
Ő figyelt fel arra, hogy a szopós malacok és a szopós bárányok között – eltekintve a klasszikus fertőző betegségektől – tömeges az állatok elhullása, 80–90%. Mócsy professzor úr volt, aki észrevette az állatok tartása, takarmányozása és a betegségek keletkezése közötti kórtani kapcsolatot, abban az értelemben, hogy vagy a rossz környezeti, tartási viszonyok, vagy a mennyiségi és minőségi szempontból nem megfelelő takarmányozási viszonyok között az egyedeknek a természetes ellenállóképessége csökken. És ez állományszinten összegződik, és állományok esnek áldozatul, ún. fakultatív patogén kórokozók által okozott lélegzőszervi és emésztőszervi megbetegedéseknek, vagyis olyan betegségeknek, melyeknek az okozói az egészséges, jó ellenálló képességű szervezetben semmiféle problémát nem okoznak.
Akkor jöttek a különféle állategészségügyi vizsgálatok, a különféle istállótípusoknak a kialakítása, amelyek az istálló hőforgalma, nedvességforgalma szempontjából megfelelőek voltak az állatok hasznosítási igényeinek. Például egészen más az istálló és a takarmányozás iránti igénye a fehér hússertésnek meg a mangalicának, s ehhez mind alkalmazkodni kellett. S miután a nagyüzemekben, mint említettem, nemcsak koncentráció volt, hanem szakosodás is, így olyan fajtákat honosítottunk meg, mint például a dán lapálysetés, amit behoztunk; a feketetarka, a fehérjére kitenyésztett fajta; vagy a jersey, amely a tejzsírra kitenyésztett fajta. Ezeknek mások a takarmányozási igényei és azokhoz alkalmazkodni kell. A nem megfelelő takarmányozásra, vagy a nem megfelelő istállókörülményekre az első reakció az állat részéről, mint tünet, a tőle elvárt termelésnek a csökkenése, tehát egy gazdasági mutató, majd a termelés csökkenése klinikai tünetté válik. Ilyet a sok kiszálláson sokat láttunk. Kovács Ferenc is sok kiszálláson volt, Bokori is, Karsai is, én is, és ezekről tájékoztattuk Mócsy professzor urat, és ő a hallgatók részére előadást tartani meghívott gyakorló állattenyésztőket, akik ezt a problémát ismerték, és a hallgatóknak interpretáltuk ennek a betegségcsoportnak az egész kérdéskomplexumát, a megelőzéssel együtt. Mondom, hogy az állathigiéniának egy kis részét már a belgyógyászaton műveltük, s ebből alakította ki Kovács Ferenc az európai viszonylatban figyelemre méltó, tudományos sikereket elért állathigiéniai stúdiumot.” (Dr. Lami Gyula)
„Így dolgoztam és így alapoztam meg Mócsy professzor agyában azt a gondolatot, hogy nincs szomorúbb látvány annál, amikor nagyüzemben egy állatorvos elkezd gyógyítani, amikor 70%-a a malacoknak tüdőgyulladásban szenved, és akkor elkezd penicillint szurkálni. Ide kell egy ember, aki nem szurkál, nem gyógyít, hanem állományszinten gondolkodik, és arra törekedik, hogy ne kelljen szurkálni, ne kelljen gyógyítani. Így választódtam én ki 1961-ben erre az új pályára.” (Dr. Kovács Ferenc)
„[Mócsy professzornak] volt két klasszikussá vált mondása.
Van a juhoknak többek között egy olyan paraziták által okozott betegsége, amikor a tüdőben élő paraziták okozzák a betegséget, ez a tüdőférgesség. De ez csak akkor tud igazán robbanásszerűen súlyos fokra emelkedni, ha az állatok természetes ellenállóképessége csökken, és a légutakban élősködő tüdőférgek viszonylagos fölényre tesznek szert a gazdaszervezettel kapcsolatban, és a fertőzöttségből betegség, tüdőférgesség alakul ki, amit aztán kezelgetnek gyógyszerekkel. Mócsy professzor megmondta: ennek egyetlenegy gyógyszere van: az abrak. Adni kell naponta 20 dkg zabot a juhoknak, és nem lesz tüdőférgesség, meggyógyulnak. Így van! Ez volt az egyik klasszikus mondása.
A másik, az ésszerűtlen állatkoncentráció. Volt olyan üzemszervezési rendszer, hogy a kocák megellettek A gazdaságban. Elérték a megfelelő kort, leválasztották őket, falkásították és elvitték őket a B gazdaságba, ott volt a süldőnevelés. Amikor a süldőnevelésnek vége volt, akkor megint falkásították őket és elvitték a C gazdaságba, ahol felhizlalták őket. S csodálkoztak mindig a szállítások után, hogy a fogadó gazdaságban megugrik az elhullás. Mócsy professzor egy országos ankéton erről beszélt, és a következőket mondta.
Volt akkoriban a mozdonyvezetők között egy mozgalom, hogy 100 000 km-t kell menni egy mozdonynak, és a mozdonyvezető felajánlotta, hogy ezt nagyjavítás nélkül teszi meg. Ez rá volt írva a mozdonyra. Mócsy professzor azt mondta, hogy itt egyetlen egy megoldás van ezzel a hurcolással kapcsolatban, hogy az ebből keletkező károkat megelőzzük: meg kell szüntetni a malacoknak a korcsoportonkénti és a hasznosítási irány szerinti helyváltoztatását, mert lassan minden malacnak a fenekére egy táblát lehetne tenni, hogy részt vettem a százezer kilométeres mozgalomban… Ezen elnevették magukat a miniszterek, s azt mondták, igaza van! Neki voltak ilyen szellemes megjegyzései, népszerű, de igaz…” (Dr. Lami Gyula)
„Egyszer Bábolnán a lovak között volt, hogy hátsó testrészükre megbénultak, idegrendszeri probléma. Fehér Dezső hívott ki minket, ő mérgezésre gondolt. Egy szombat vagy vasárnap kimentünk hozzá, munkaszüneti nap volt. Abonyi volt akkor az intézetben a Toxikológiai Osztály vezetője, Sályi elődje. Mondtuk, hogy ez nem mérgezés, D-vitaminhiány, valamilyen anyagforgalmi betegség. Felhívtam a Mócsyt, és ő mondta, hogy élesztőt kell nekik adni. Adtak nekik, meg is gyógyultak a lovak. Lehetett beszélni a Mócsyval.” (Dr. Szabó István, OAI)
Mócsy János a vezető
„A Lami tanárúrnál idősebb kolléga, Csek János volt a tanársegédje, ő az én korosztályból való volt. Egyszer felkerestem a Mócsyt, mentem a Csek Jánoshoz, mondtam, hogy jelentsen be. „Nem kell, – azt mondta – menj be. Nem kellett bejelentkezni a Mócsynál. Kopogtam, bementem.” (Dr. Szabó István, OAI)
„Mindenesetre egy érdekes dolgot itt nem lehet elhallgatni, nevezetesen azt, hogy a Mócsy-iskola – nem én mondom – olyan együttes volt ebben az időben, hogy a karunknak az egyik (nem az egyetlen) elittanszéke lett. Mert ebből az együttesből, akik egyidejűleg voltunk a Mócsy-iskolának a tagjai, öt egyetemi tanár lett. Mert a Kovács Ferencből lett az állathigiéniának a professzora, a Horváth Zoltánból lett a belgyógyászat professzora, Karsaiból a belgyógyászat professzora, Bokoriból lett a takarmányozástan professzora, csekélységemből lett az igazságügyi állatorvostan professzora. Volt közöttünk olyan, aki rektor, illetve többen rektorhelyettesek is voltunk. Ez azért jelzett valamit a Mócsy-iskolából.” (Dr. Lami Gyula)
„Mikor az Intézetben voltam, itt vettem hasznát a kandidátusi fokozatomnak, mert ezért mehettem különféle bizottságokba titkárnak. Mint fiatalember mindig a Mócsynak voltam a titkára, például a Mészáros professzor mikor kandidált, a Derzsy amikor védett. Sokakon láttam, hogy a Mócsy jó szándékú, rendes becsületes ember volt, de egy kicsikét szószátyár …” (Dr. Szabó István, OAI)
Összeállította: Orbán Éva
A képek forrása a Hutyra Ferenc Könyvtár, Levéltár és Múzeum archívuma.
[1] Részletes életrajz és szakmai tevékenységének értékelés olvasható az alábbi cikkekben:
Horváth Zoltán: Mócsy professzor 70 éves. Magyar Állatorvosok Lapja, 1965. 20. 11. 481–482.
Kovács Ferenc–Várnagy László: Mócsy János dr. 1985–1976. Magyar Állatorvosok Lapja, 1976. 31. 9. 551–556.
Emlékünnepségek Mócsy János professzor születésének 90. évfordulója alkalmából. Magyar Állatorvosok Lapja, 1986. 41. 6. 367–370.
