Bérczes Tibor: Nem kell félnetek jó lesz : Bevándorlás és integráció Hollandiában. Budapest : Osiris, 2021. ISBN 9789632764320 222 p. 2980,- Ft
Arra szoktam gondolni, hogy annak, aki elindul az otthonából egy ismeretlen világ, másik kultúra, érthetetlen nyelvet beszélő emberek felé, annak is egyetlen élete van. Egyetlen élet, amit féltenie kell vagy fenyegető agressziótól, vagy lehetetlen életkörülményektől. Vagy talán nem is az életét menti, csak jobb életre vágyik. Ahogy mindannyian. Egy biztos, nem jókedvében, nem kalandvágyból indul, hanem végső elkeseredésében. Lehet, hogy ott vész a gumicsónakban a Földközi-tengeren; lehet, hogy valahol lőnek utána; lehet, hogy visszatoloncolják vagy táborba zárják. Nem erre vágyik, hanem talán a televízióban látott gazdag, boldog életre. Reménytelenül? Van tehát a bevándorlásnak egy ilyen egyéni szintje, és mint minden emberi életet, az övéket is tisztelnünk, óvnunk kell, ez nem lehet kérdéses.
A következő szint a befogadó közösségé, amelyik vagy befogadja vagy nem az egyénileg vagy kisebb-nagyobb csoportban érkezőket. A Bérczes Tibor által készített interjúk jellemzően erről a szintről szólnak. Hollandiát nemcsak az utóbbi évtized bevándorlási hullámai érintik, (egykori) külbirtokairól is számos más kultúrában nevelkedett ember érkezett, érkezik. Aki ellátogat az arnhemi skanzenbe, láthat például egy olyan épületet, amelybe a Malaku-szigetekről „menekítettek” 1951-ben holland szolgálatban állt katonákat a családjaikkal. 12 000 ember várta, hogy visszatérhessen otthonába, de ez sosem következett be. A második generáció gyökértelenségének pedig elkeseredett cselekmények lettek a következményei.
Ez a múzeumban is megjelenő szembenézés segített talán abban, hogy Hollandia befogadó volt, és türelmesen viszonyult a bevándorlókhoz. A 21. század elején azonban jóval kevesebben „állítják, hogy az integráció elve sikerre van ítélve, és jóval többen azok, akik nehezebbnek, sőt néha egyenesen kétesélyesnek látják ezt a meccset. A két tábor csak abban ért egyet, hogy az integráció sikere vagy kudarca meghatározó hatással lesz Hollandia jövőjére.” – foglalja össze a helyzetet a szerző.
A bevezető rövid áttekintést nyújt a holland bevándorlás történetéről, a különböző bevándorló-kategóriákról, a tabusítás és a szembenézés korszakairól. Az interjúk hat fejezetbe sorolódnak, amelyeket szintén rövid összefoglalók indítanak, amelyek segítik az olvasó eligazodását a holland politika, helyi közigazgatás, közélet világában. A megkérdezettek pedig a bevándorlással kapcsolatos nézetek gazdag palettáját nyújtják. A pártpolitikára összpontosító fejezetben olvashatunk beszélgetést Frits Bolkesteinnel, az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb holland politikusával, aki évtizedekkel korábban ösztönözte volna a bevándorlásról a párbeszédet – akkor még kevés sikerrel, illetve egy a bevándorlócsoportok önképviseletét kutató társadalomtudóssal. Nagyon izgalmas a következő, a lakóhelyi szegregációval foglalkozó fejezet, amelyben gyakorlati példákon (Amsterdam-West és a rotterdami projektek) keresztül kapunk közelképet a jellemző feszültségekről és a lehetséges megoldási módokról. A „Már és még nem otthon” című fejezet a nagyszámú marokkói bevándorló helyzetének bemutatásával teljesen új, izgalmas szemszöget hoz be. Segíti, hogy jobban beleképzeljük magunkat a helyzetükbe. A következő fejezet az iskolákról, iskoláztatásról szól. Minden hátrányos helyzetű csoport felzárkóztatásának kulcskérdése ez. A nehézségekről és a lehetőségekről egy dinamikusan fejlődő iskola, az amsterdami Calvijn College egykori és jelenlegi tanárai gondolkodnak. Előítéleteink egyike, hogy a bevándorlók között sok a bűnöző. Egy karcsú, de nagyon fontos fejezetben Hans Werdmölder kriminológus és kultúrantropológus próbálja megértetni, hogyan vezet egy fiatal bevándorló útja a bűnözéshez. Végül – mintegy összefoglalásként – az integrációról folytatott viták két oldalának képviselőivel olvashatunk interjút a „Hogyan gondolkodnak a „hatvanasok” az integrációról?” alcímű fejezetben.
A bevándorlással kapcsolatos problémák harmadik színtere a bevándorlók hazája: ázsiai, afrikai, dél-amerikai, kelet-európai (?) országok. Bérczes Tibor interjúiban ez a probléma csak nyomokban merül fel. Politikusok gyakran hangoztatják, hogy ott kellene megtartani a modern kor vándorait, de ehhez a feszült hadi, politikai viszonyokat, vagy éppenséggel a természeti környezetben végbemenő károkozást, folyamatokat kellene megváltoztatni. Ám a gazdag országok, a nagyhatalmak vezetői – ahelyett, hogy gazdasági erejük és politikai befolyásuk egy részét a leszakadó területek konszolidálására fordítanák – egymás ellen feszülnek, és egyre jobban gyengítik, rombolják azokat a nemzetközi szervezeteket, amelyeken keresztül a kedvező változások keresztülvihetők lennének.
Ezeknek a beszélgetéseknek a legnagyobb haszna, hogy gondolkodásra ösztönöznek. Gondolkodásra egy olyan problémaegyüttesről, amellyel kapcsolatban a gondolkodást, a „társadalmi vitát” hazánkban mesterségesen fojtják el, közben az indulatokat, ugyancsak mesterségesen gerjesztik. Pedig, hogy mást ne említsünk, nálunk is egyre több a vendégmunkás, akik nem fognak mind visszatérni a hazájukba. Talán közös gondolkodásunkkal segíthetünk a szerzőnek, aki így zárja a kötetet: „Azóta is azon gondolkodom, hogyan alakítható ki egy olyan társadalmi kontextus, amelyben egyértelműen „hasznosul” a szolidaritás, az emberbaráti szeretet, és kiiktatódik mind a gyűlöletbeszéd, mind az álhumanista naivitás.”
Orbán Éva
További olvasmány egy kutatássorozatról, amelyben Magyarország is részt vett: Bridges : Assessing the production and impact of migration narratives. Comparative analysis of migration narratives in political debate and policymaking
