Egyszer előfordult már velem, hogy olyan helyszínen olvastam egy könyvet, amely felerősítette bennem annak mondandóját. Dragomán György A fehér király című regényéről van szó, amit Albánia városait és falvait járva olvastam, amelyek igencsak hasonlítottak a könyvben játszódó történet helyszíneihez. A reménytelenség és a szegénység „díszletei” voltak, még ha Albánia számára talán éppen a felfelé ívelő út elején is.
Kicsit most is így vagyok. Olga Tokarczuk Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című Nobel-díjas regényét olvasom éppen, amelyben a vadászok képviselte világ ütközik igen furcsa módon egy légiesen spirituális világgal. Nos, ennek a könyvnek az olvasása közben esett éppen az utunkba a hatvani Széchenyi Zsigmond Kárpát-Medencei Magyar Vadászati Múzeum, ez a bonyolult nevű intézmény, amely a – többi kulturális intézmény millió gondja közepette – rá költött milliárdok miatt felkeltette az érdeklődésünket.
A hatalmas Grassalkovich-kastélyok egyikében alakították ki a múzeumot. A kastélyt Grassalkovich (I.) Antal a 18. század közepén építtette, majd utódai bővítették, de voltaképpen inkább uradalmi központ és vadászkastély volt, nem szolgált állandó lakhelyül. A II. világháború alatt és után a hazai kastélyok szokott útját járta be: volt Gestapo-központ, hadikórház, középiskola, kórház, és közben csendben életveszélyessé vált. A rendszerváltás után, jórészt Európai Uniós támogatással kezdődött meg máig tartó felújítása.
A vadászati múzeum 2014-ben nyílt meg. A fogadótérben jelenleg az 1971-es vadászati világkiállítás emlékei és képei láthatók: Brezsnyev és Prince Philip mellett számos jelentős személyiség, beleértve a remek trófeákat ejtő Kádár Jánost is.
Az alagsorban a halászat emlékeivel és a jellemző hazai halfajokkal, illetve a vadász mesterség rövid történetével ismerkedhetünk meg. Ez utóbbi egyetlen terembe sűrítve ugyan logikus és áttekinthető volt, de egy ekkora speciális gyűjteményhez képest többet is szívesen láttunk volna.
A földszinten kaptak helyet a múzeumpedagógiai foglalkozásokra alkalmas terek, és a csinosan berendezett barokk konyha, amelyben mindenféle vadat süthettek-főzhettek.
Az emeletre felérve hatalmas szarvastrófeák fogadják a látogatót, amelyeket a barokk díszteremben helyeztek el. Ebben a teremben bizonyosan megborzongott volna az említett Nobel-díjas regény főszereplője, érzékelve az ellentmondást az emberi élet e kifinomult, a középen álló zongora tanulsága szerint művészi tevékenységre és annak élvezetére, egykor pedig talán bálozásra használt helyszíne, és a bennük elhelyezett, kivégzett állatok „koronái” között.
A díszteremből nyílik a Széchenyi Zsigmond emlékszoba, amelyben a nagy vadász személyes tárgyai, dolgozószobájának bútorai mellett számos trófeát is bemutatnak. A következő terem kissé olyan, mint az őzek urnatemetője: száznál több agancs sorakozik egymás mellett, alatt. Szó esik arról, hogy van skandináv, angolszász, mediterrán és német vadászati rendszer, de sajnos csak azt tudjuk meg, hogy hazánkban – kulturális meghatározottságunkat követve – az utolsó terjedt el, a trófeaközpontú. A trófea minőségével mérik a vadász képességeit és a vadállomány állapotát. Jó lenne tudni, vajon a másik három rendszer mit állít a középpontba?
A díszterem másik oldalán megismerkedhetünk egy úri vadászszobával, különböző vadászfegyverekkel, vadászházakba illő műalkotásokkal és használati tárgyakkal stb. Közben el-elszórva interaktív játékok várják a gyerekeket: a fegyver-összeszerelés és a preparálás lépéseivel ismerkedhetnek meg. Nagyon érdekesek a folyosón elhelyezett fotók, amelyek a 20. század első éveiből idéznek fel főúri vadászatokat: 1900-ban, 1909-ben még bölények is jutottak a terítékre.
Egy kis folyosón át jutunk el a kiállítás legszebb részébe, amely a hazai vadfajokat és élőhelytípusokat mutatja be. Középen a régi Természettudományi Múzeumot idéző diorámák helyezkednek el a kétszintes térben, míg az oldalfalakon az élőhelyekre jellemző növényzet hatalmas herbáriumi lapokon látható, igen szép kivitelben. Mindkét szinten tartalmas videóelőadások mutatják be vadjaink titokzatos életét, itt-ott pedig gyerekek játszhatnak nyomkövetést, vadetetést és más békésebb játékokat. Itt kicsit megnyugszik a vadászatért kevésbé lelkesedő látogató, hogy van és marad élet mezeinken, erdeinkben.
A vadászat hosszú évszázadokon keresztül az ember megélhetését, alapvető élelmiszerének megszerzését szolgálta. A koraközépkortól a vadászat joga a földtulajdonhoz kezdett kötődni, és elvált a jobbágyok és az urak vadászata. A szegények sokszor orvvadászatra kényszerültek, ennek megfelelően csapdákat és hasonló eszközöket alkalmaztak, míg az urak inkább passzióból, a társasági élet részeként, egymással versengve űzték a vadat.
A vadászat egyre kevésbé kapcsolódott, kapcsolódik az élelemszerzéshez, viszont környezetünk állapotának romlásával, az élőhelyek gyors szűkülésével a vadászok felelőssége is egyre nő a vadállomány megőrzésében, jó karban tartásában, a természet és a környezet védelmében. Ez a szemlélet hiányzott a leginkább a kiállításból. A vadászat történetének bemutatása is meglehetősen vázlatos: számon lehetne kérni például egyes csapdafajták és vadászati módok bemutatását, nem is beszélve híres vadászegyéniségeknek vagy a vadászat gazdag irodalmának a bemutatásáról. Úgy vélem, hogy némi nemzetközi kitekintés sem árthat egy „Kárpát-medencei magyar” kiállításnak sem. Mondjuk, hogy egy kiállítás nem térhet ki minden részletre. Viszont egy 21. századi reprezentatív vadászati kiállításnak mindenképpen fel kellene vetnie a vadászattal kapcsolatos legégetőbb kérdéseket: a vadászat és a természetvédelem kapcsolatát (a muflon betelepítése és a sziklagyepek pusztulása, védett madarak tömeges mészárlása, vadorzás stb.); a vadászat gazdasági szerepét és hatását (például erdőgazdálkodás és vadgazdálkodás, vadkár, vadásztatás); a természet- és állatvédelmi és etikai szempontokat (például a számszeríjjal vagy helikopterről folytatott vadászat vagy a „dúvadak” mérgezése) – és még megannyi kérdést, ami a laikusnak az eszébe se jut.
A kiállításnak vannak szép részei, a gyerekek is elszórakozhatnak benne és tulajdonképpen egy látogatásra elég ennyi információ. Kellemes séta esik a parkban is, ahol a Grassalkovich Étteremben vadételeket kóstolhatunk, van rendezvényközpont, labirintus és egyebek. A látogatás azonban nem érte el remélt célját. Nem próbálom ugyanis tagadni, hogy előítélettel indultam a múzeumba, mert egyetlen jó érvet sem tudok felhozni az úri vadászat mellett, és a hivatásos vadászok állományszabályozó tevékenységét is csak korlátozottan tudom elfogadni. A véleményemen (amit Tokarczuk regénye csak megerősített) az impozáns múzeum nem változtatott.
Orbán Éva
