Egyike volt annak a néhány professzornak, akik rendszeresen jártak a könyvtárba, hogy a friss folyóiratszámokat átnézzék. Amikor az elektronikus változatokra való áttérés szóba került, fontos szempont volt, hogy a patológia és még néhány szakterület folyóiratai kézbe vehető formában is megmaradjanak azok számára, akik képesek voltak – jóval nyugalmazásuk után is – továbbépíteni az évtizedek során szisztematikusan kialakított tudásukat. Vetési Ferenc ugyanis ismerte és fejben tartotta szűkebb szakterülete közleményeit. Nemegyszer kért másolatot olyan cikkről, amely egy éppen őt foglalkoztató (vagy lektorálás, kéziratgondozás közben felmerült) kérdéssel kapcsolatban az Állatorvosi Lapokban 1936-ban vagy ‘37-ben jelent meg. És biztosan meg is találtuk a cikket a megadott évek valamelyikében. A szakirodalomhoz fűződő szoros kapcsolatát nemcsak annak köszönhette, hogy a felesége volt az állatorvosi könyvtár első szakképzett dolgozója. Professzorai követelték meg a naprakész tájékozódást, és ez mindennapjainak része lett.
Vetési Ferenc maga volt a folytonosság. Szívesen mesélt gyermekkoráról, szülőfalujáról, Nemesbikkről, és tisztelettel a szüleiről és kulturáltságát megalapozó iskoláiról. De nemcsak ezeket a meghatározó, de talán természetesen öröklődő és átadódó élményeket és értékeket hordozta magában.
Ugyanilyen természetes őrzője volt a szakmai múltnak is. Sokan ismernek régi történeteket, de kevesen vannak, akiknek nem történetei vannak, hanem olyan laza természetességgel jut az eszükbe mindenről és mindenkiről valami, ahogy az ember a saját életéről asszociál. Talán azért is volt ez így, mert boldog házasságának első két évét a patológiai múzeumból nyíló kis szobában töltötte. Ilyen módon mintha a tanszék is – amelyen közel ötven éven át dolgozott – személyes világának, életének a részévé vált volna. Hiába próbáltam kérni, hogy egy interjúban rendszerezzük a millió apró adalékot, emléket, nem állt kötélnek. Mintha túl közel álltak volna hozzá, s a szemérem tiltotta volna a közszemlére tételüket.
Amikor (tudván, hogy rá is mindig számíthatok, akárcsak néhai kollégájára, Mészáros M. Jánosra) felkértem, hogy legyen szakértő segítőm az Állatorvos-történeti Gyűjtemény első időszaki kiállításának (Húsvizsgálat patológus szemmel, 2010) létrehozásában, megtanultam, hogy a kórbonctani múzeum preparátumainak is van esztétikai értéke, a boutonok pedig egyenesen “gyönyörűek”, és minden nagy állatorvos kórboncnokként kezdte… A következő évben, az állatorvosképzés jubileuma alkalmából rendezett Mit adott a magyar állatorvostudomány a világnak? kiállítás készítését is figyelemmel kísérte. A megnyitás előtt az utolsó pillanatban a zsebéből váratlanul előhúzta édesapjának Jármaiéhoz nagyon hasonló öreg szemüvegét, és a leukózissal kísérletileg fertőzött baromfi lépének preparátuma elé betette a tárlóba.
Vetési tanár úr személyiségének kötőanyaga a szeretet volt. A tisztelettel teli és a szolgálatot természetesnek találó szeretet. Szerette és szolgálta a kórbonctant és az alma matert, de még inkább szerette és tisztelte az embereket: családját, pályatársait és különösen a “diákembereket”. Emlékeimben ezt a képet fogom őrizni, amint közel húsz éve, egy őszeleji délutánon mosolyogva integet a tanszék ablakából.
Orbán Éva
