A szívnek és a vérnek mitikus erőt tulajdonítottak az antik világban, és az érzések, a temperamentum közvetítését a középkorban. Megitták például az elesett gladiátorok vérét, hogy erejüket átvegyék, és fiúk vérét öntötték a kómába esett VIII. Innocent pápa szájába 1492-ben – sikertelenül.
William Harvey 1628-ban közölte a vérkeringést leíró elméletét, és néhány évvel később már a vérátömlesztés ötlete is megszületett. A kísérletek egy sor állatot érintettek, de a legnevezetesebb XIV. Lajos orvosáé, Jean-Baptiste Denisé, aki az első embert érintő xenotransfusiot 1667. június 15-én végrehajtotta. Egy láztól és sokszoros vérbocsátástól legyengült 15 éves fiú vénájába bárányvért vezetett. A beteg állapota javult. Ezt követően Denis többször alkalmazta a vérátömlesztést bárányból vagy borjúból a legkülönfélébb esetekben: bénulás, mentális zavar, láz gyógyítására. Bár több esetben kedvező hatással járt a beavatkozás, halálesetek is történtek, így 1670-ben az embert érintő transzfúziót betiltották, és ez a tiltás a 19. századig élt.
Az állatok közötti transzfúzió azonban tovább folyhatott. A címlapon látható kép a spanyol Domingo Royo Llave de Albeyteria… (Útmutatás lódoktoroknak…) című, 1734-ben megjelent könyvének egyetlen illusztrációja, a transzfúziónak szentelt fejezetben: egy kecske nyaki ütőeréből nádszálakon keresztül vezetik a vért a ló vénájába.
A 19. század elején már eljutottak arra a következtetésre, hogy a legjobb eredményt azonos fajok között lehet elérni. James Blundell szülész 1829-ben hajtotta végre az első emberek közötti vérátömlesztést egy szülés utáni vérzésben szenvedő nőn. Ekkoriban még – az alvadásgátlás kezdetlegessége miatt – a közvetlen transzfúzió volt a jellemző, és gyakran kedvezőtlen volt a beavatkozás eredménye. Leírták azonban a mellékhatásokat: a hemolízist, a hemoglobinuriá,t és felismerték, hogy ezek erősebbek fajok közötti transzfúzió esetén. Azt is észrevették, hogy nem szabad levegőnek kerülnie a vénába.
A mellékhatások egy részét magyarázta, és a transzfúzió eredményességét forradalmasította a 20. század elején a vércsoportok, majd az Rh faktor felfedezése, ami Karl Landsteiner osztrák orvos nevéhez fűződik, és amiért 1930-ban Nobel-díjat kapott. A háziállatok vércsoportjainak meghatározására csak az 1950-es években került sor, és ekkor vezették be a transzfúzió előtti keresztpróbát az állatorvoslásban is. Deseő Dezső, az élettan professzora fia, Deseő László 1953-ban fejlesztette ki ún. tömegoltó készülékét, amely jól alkalmazható volt közvetlen vérátömlesztés céljára. A hatvanas évek elején még kísérleteztek a fajok közötti transzfúzióval, megállapítva, hogy átlagosan három napig „élnek túl” a vörös vérsejtek a másik fajban.
A 21. században ismét felmerült az embert érintő xenotrasfusio lehetősége és szükségessége. A probléma egyelőre a szervdonorként is alkalmazott sertések vörösvérsejtjeit elpusztító immunválasz, amelynek nem pontosan ismert a menete. Kutatások folynak a kilökődési reakciók kezelésére, így rövidesen a sertés lehet az ember univerzális donorja.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: A címlapon látható képről. Magyar Állatorvosok Lapja, 2013. 135. 6. 322.
