2002-ben, egy mozgalmas napon panaszoltam el a könyvtárban kutató Mészáros M. Jánosnak, hogy gyakran kérdezik, ki festette a könyvtár falain látható képeket és milyen nehéz ezt kideríteni.
− Kérdezze csak a Mészárost! – mondta, – hiszen én ezt mind összegyűjtöttem!
Hamar kiderült, hogy nemcsak a falakon lógó képekre, hanem az egyetemi szoborparkra, sőt, egyáltalán minden állatorvosi vonatkozású festményre, szoborra, emléktáblára, éremre vonatkozó információ a tarsolyában van. Az adatok mellett fényképfelvételeket is készített vagy kért az ország minden részéből, hiszen harmincöt éven át patológiai gyakorlatokat vezetve mindenkit ismert, és ami még fontosabb, mindenkinek a tiszteletét és megbecsülését élvezte, mert maga is mindenkiről tisztelettel és jóindulattal beszélt. Így kezdődött hétéves együttműködésünk, amelynek nyomán a könyvtár felbecsülhetetlen értékű virtuális történeti gyűjteménnyel gyarapodott. Az együttműködés, az egymásból elágazó-indázó feladatok, az örökös tevékenykedés és a könyvtárosok figyelme gyógyírként szolgált felesége (44 éven át társa és segítője) elvesztése miatt érzett fájdalmára és hiányérzetére.
Mészáros M. Jánosban több tulajdonság egyesült, amelyek révén az állatorvos-történeti kutatások segédtudományainak: a numizmatikának, a művészettörténetnek és a sírkutatásnak kiváló művelőjévé vált. Már az érettségi idején kétféle érdeklődést mutatott: az állatorvosi főiskola mellett történelem-francia szakra adta be jelentkezését, s oda is felvették volna. Az állatorvoslás mellett döntött, a történelem, a művészetek szeretete nyugdíjba vonulása idején vált ismét meghatározó, a pihenés éveit tartalommal megtöltő „hobbivá”. Természetesen ezen ambícióinak nagy részét is az állatorvoslás, az iskoláját és egyetlen munkahelyét jelentő Alma Mater történetének kutatása felé fordította, amelynek 1999-ben díszpolgára is lett.
Szenvedélyes gyűjtőként végtelen kitartással és tisztelettel vette sorra az állatorvosképzés nagyjait, és gyűjtötte össze a velük kapcsolatos művészi és kegyeleti emlékeket. Fáradhatatlanul nyomozott az állatorvosi szaksajtóban, levéltári forrásokban, anyakönyvekben, temetői nyilvántartásokban, személyes visszaemlékezésekben, és addig járt a kollégák nyakára a rá jellemző szelíd erőszakkal, míg a hiányzó adatot, képet meg nem kapta. Munkájának eredményeit a Magyar Állatorvosok Lapjának hasábjain és önálló kötetekben is publikálta.
Először, már 1961-ben, az éremtan keltette fel érdeklődését. Hasonlóan a könyvtári esethez, egy véletlen találkozás indította az állatorvosi numizmatika emlékeinek kutatására. Dr. Varannai Gyulával, az orvosi numizmatika művelőjével futott össze az udvaron 1983-ban. Az útbaigazításból beszélgetés és több évig tartó együttműködés lett, amelyre mindig hálásan emlékezett. Három évvel később, az állatorvosképzés 200 éves évfordulója előtt jelent meg magyar és angol nyelven, illetve a Historia medicinae veterinariae hasábjain németül is a Magyar állatorvosi érmek, plakettek és jelvények (1986). Az évek folyamán több, az utóbbi időben Albert Mihály segítségével, színes képekkel illusztrált előadást tartott a Magyar Orvostörténelmi Társaság Orvosi Numizmatikai Szakosztályában.
A Mészáros M. János által végzett numizmatikai kutatásban a kisplasztika szeretete mellett a szakmai büszkeség is munkált. Érmek, plakettek jeles évfordulókra, jeles személyiségekről készülnek, illetve – s ezeket is feldolgozta – kiemelkedő teljesítményeket honorálnak kitüntetésekkel, díjakkal mind Magyarországon, mind külföldön. Biztos vagyok benne, hogy amikor ezeket számba vette és közölte az 1990-es, majd kiegészítve a 2000-es évek elején, érezte és éreztetni akarta, hogy egy sokszorosan megbecsült közösség tagja – s tagjai a kollégái. Igen, Mészáros M. János szerény volt, s önzetlen segítőkészségtől vezérelve azt sem bánta, ha mások, akik az adatait használták, elfelejtették megemlíteni, kinek a hangyaszorgalmú munkájából táplálkoznak, ugyanakkor büszke is volt. Büszke volt saját teljesítményére, de még inkább azokra a nagy elődökre, akiknek az emlékét, a dicsőségét az általa regisztrált alkotások, jutalmak hirdették.
A sírkutatásra talán úgy adta fejét, hogy a Farkasréti temető közelében élt. Feleségével kezdték a temetői sétákat, az adatok gyűjtését, a kegyeleti emlékek fotózását. Nem egy síremlék már csak az ő húsz-huszonöt éves felvételein látható, a kő, a bronz már elsüllyedt a felejtés vagy a kegyeletsértő rombolás enyészetében. A napi feladatok nyomása alatt már nincs kellő idő, erő az emlékek ápolására. Mészáros M. János katalógusa (amely 2007-ben nyomtatásban is megjelent: Az állatorvos-képzés 1818-tól 2004-ig elhunyt tanárainak és előadóinak sírjai) hatalmas segítség abban, hogy az egyetem folyamatosan figyelemmel tudja kísérni a lejáró sírhelyeket és a védett tanári kegyhelyek állapotát.
Mészáros M. János a gyűjtés és a rendszerezés szenvedélyén túl mindig a pontosságra törekedett, hiszen a pontatlanság: tiszteletlenség. A temetői nyilvántartások az anyakönyvek alapján készülnek, a feliratokat a család legjobb tudása szerint határozza meg, így nem egy pontatlanul információ korrekcióját éppen ez a kutatás tette lehetővé. Az általa birtokolt és kezelt hatalmas adattömeget állandóan csiszolta, javította, sohasem vette zokon, ha a hibákra figyelmeztették. Gyakran idézte az általa Mócsy professzornak tulajdonított mondást: „Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit”.
A hibajavításra és a kiegészítésre az internetes feldolgozás kedvező lehetőséget biztosított. Egy másik szempont miatt is kedvelte ezt a megoldást: gyűjtőszenvedélyét ugyanis a tárgykör természetéből fakadóan nem a birtoklás, hanem a közkinccsé tétel vágya táplálta.
Így készült el a Jeles állatorvosok művészi ábrázolásokon (Festmények, szobrok, emlékművek, emléktáblák) 2004-ben, a Magyar állatorvosi és állatorvos-történeti érmek, plakettek és jelvények 1905-2003 2005-ben két nyelven, a sírokról szóló könyv internetes változata 2007-ben, A magyar állatorvosok külföldi kitüntetései a numizmatika tükrében 1887-2006 2007-ben. Ezekkel – kiegészülve az egyetemi fotótár korábbi feldolgozásával, illetve Fehér György professzor életrajzaival – olyan páratlan életrajzi adatbázis és forrásgyűjtemény jött létre, amellyel egyetlen szakma sem büszkélkedhet. A Magyar Állatorvosi Panteont – ahogyan elneveztük – Mészáros M. János még valamivel kiegészítette: az állatorvosi szaksajtóban a kezdetektől megjelent nekrológok és rövid hírek felhasználásával elkészítette 1945-ig az állatorvosok adatbázisát. A szép, tiszta írással vezetett táblázatok közül az utolsót halála előtt két héttel adta át, amikor megkértem, hogy segítsen az egyetemi fotógyűjteményben szereplő személyek azonosításában. Szívesen vállalkozott a feladatra, de sajnos ereje, ideje már nem maradt rá.
A legnagyobb örömet az okozta számára, ha látta: amit végzett hasznos, mások számára is örömöt és segítséget jelent. Ezt pedig naponta érezhette és éreztük, amikor a legkülönlegesebb kérésekkel fordultak hozzánk, s mi egykettőre választ tudtunk adni – az ő gyűjtésére alapozva.
Mészáros M. János mindig érdeklődött az új technikai megoldások iránt, és volt is érzéke a különböző szerkezetekhez, gépekhez. Ennek ellenére úgy gondolta, hogy a számítógéppel már fölösleges szorosabb barátságot kötnie. Találkozásunk idején azonban a Magyar Állatorvosok Lapja is elektronikus formában kérte a kéziratokat, s amikor felmerült a gyűjtemények internetes megjelenésének lehetősége, a komputerhasználat egyre inkább értelmet nyert számára. Fia jó érzékkel ebben a pillanatban ajándékozta neki az első személyi számítógépet. János elment és megvásárolta a legfontosabb segédkönyveket a fájlkezelésről és a szövegszerkesztő használatáról. Néhány hét múlva már az iránt érdeklődött, hogyan kell a képeket a szövegbe illeszteni, átalakítani. Hetven éven felül hihetetlen gyorsasággal megtanulta, hogyan kell kezelni a technika vívmányát, s ezzel nagymértékben megkönnyítette a mi honlapszerkesztői feladatunkat is. Nemsokára digitális fényképezőgéppel egészítette ki eszköztárát, így a „sírkönyv” számára kiváló, új színes képeket készíthetett, békés temetői séták emlékeit hagyva maga után.
Nemcsak az állatorvosi szakanyagokat gyűjtötte, szkennert vásárolt és összeállította a család képes történetét is gyermeke, unokái és rokonai számára, majd a hosszú téli hónapok bezártságát, unalmát elűzendő kedves színészeinek életrajzait, képeit rendszerezte. Összeállításait több száz pontosan katalogizált lemezre mentette.
A megújulás, a folyamatos tanulás e példáját sokszor emlegetjük azoknak, akik félnek a számítógéptől, akik úgy érzik, hogy semmiképp sem boldogulnának vele. S nemcsak a számítógéppel volt így: érdekelték az idegen nyelvek, de még a zene is. Az utóbbi években kis szintetizátor került asztalára, amelyen saját kedvére muzsikált.
Mészáros M. János csendes ember volt. Bár munkáját több kitüntetéssel ismerték el, nem úgy látjuk magunk előtt, mint ünnepelt személyiséget, inkább úgy, mint nagy aktatáskájával, hóna alatt papírköteggel jövő-mentő, kérdező, gyűjtő és önzetlenül adó embert. Sokunknak hiányozni fognak telefonhívásai, amelyekben rendszeresen feladatokat adott és beszámolt eredményeiről.
Mészáros M. János óvatos is volt, talán mert koraszülöttként törékenyebb volt a szervezete vigyázott magára, de míg magát kórboncnokként is sikerült megóvni a fertőzésektől, ő bizony fertőzött: az Alma Materhez való hűsége, az adatgyűjtés és –rendszerezés szenvedélye, az értékőrzésre való szívós és elszánt törekvése, a múlt eredményeinek korszerű technikával való közzététele iránti elkötelezettsége megfertőztek bennünket, méghozzá gyógyíthatatlanul. A könyvtáros talán nem látna túl a régi könyveken, a levéltáros a régi iratokon, a muzeológus a régi tárgyakon, valamennyien az egyetem kerítésén, s a szakszerűség mellől hiányozhat a szenvedély. Mészáros M. János azonban „karban” gondolkodott, gyűjtőköre az egész országra, valamennyi állatorvosra kiterjedt időbeli, rangbéli és műfaji határok nélkül, és együttmunkálkodásunk során megtanított bennünket is így gondolkodni. s ami fontosabb, érezni a gyűjtés és a megosztás jelentőségét.
Őrző ember volt, és tudta, ha az oktatótárs, az állatorvos nem is lát túl napi munkájának nyűgein, eljön az idő, amikor megállva emlékezni akar, egy válságos pillanatban kapaszkodót keres, és akkor felbecsülhetetlen érték lesz a munkája a kar múltjának, hagyományainak, kultúrájának és méltóságának megőrzésében.
Budapest, 2009. április 23.
Orbán Éva
Eredeti megjelenés: Orbán Éva: Dr. Mészáros M. János (1929-2009) öröksége. Magyar Állatorvosok Lapja, 2009. 131. 9. 567-568.
További adatok a Magyar Állatorvosi Panteonban.
