Kedves búcsúzó Családtagok, Barátok, Kollégák, Tanítványok!*
Sok barátot köszönhetek az állatorvostörténetnek, vagy inkább az állatorvostörténetet köszönhetem több barátnak. Sajnos az utóbbi években sorra távoztak közűlünk. És most csatlakozik az égi könyvtár megbecsült szerzőihez és olvasóihoz Kótai István is.
Először 1997-ben vagy ’98-ban találkoztam vele. Az Equus Napok keretében a könyvtárban megrendezett első Puding-beszélgetés vendége volt, amire a legnépszerűbb oktatókat hívták meg. Köztük természetesen Kótai tanár urat. A csilláron is lógtak az érdeklődő hallgatók, mi pedig komolyan aggódtunk, hogy bírja-e a volt díszterem padozata a rendkívüli terhelést. Bírta. A kérdések záporoztak, és a sötét szemüveg mögött „rejtőzködő” Kótai tanár úr intim részleteket árult el magáról. A szívén befoltozott lyukról is. A rejtőzködés és az őszinteség egyszerre jellemezte. Azért ragadványnevére, amit a sötét szemüveg indokolt, nem szolgált rá.
Hamarosan megtanultam, többek között tőle, hogy egy alma materből származni, az állatorvosi közösséghez tartozni különleges érzés. Még akkor is, ha a tanulmányokat nem koronázza sok siker. Ismertem olyan hallgatót, aki ugyan soha nem kapta meg diplomáját, de évtizeddel később visszatért, hogy beüljön Kótai tanár úr egy órájára. Azok számára pedig, akik az intézményben töltötték pályájuk javát, ráadásul – Kótai Istvánhoz hasonlóan – a múltját is kutatták, már-már addikcióhoz hasonlít ez a kapcsolat. A szenvedélybetegek pedig könnyen magukkal rántanak másokat is.
Istvánt mindig érdekelte a történelem. A 2000-es évek elejétől rendszeresen írt állatorvostörténeti cikkeket, emlékezéseket. Ezekben igyekezett a száraz adatokon kívül az emberről, az élet vargabetűiről, a különleges érdeklődési körökről, a magánéletéről is képet adni. Egyúttal elhelyezte hősét a korban, a munka és a tudomány világában. Jó tanár módjára kitért a kevésbé ismert fogalmak (pl. régi kitüntetések, rangok) magyarázatára is.
Ezek az írások oktatói munkájának kiterjesztései is voltak. Nagy élvezettel adta elő az érdeklődő diákseregnek társelőadóként vagy önállóan a magyar állatorvosképzés történetét. A hatalmas anyagnak a szűk időkeretben ritkán ért a végére. Mégis méltó emléket állított a nagy elődöknek, a hallgatókban felébresztette a szakmai büszkeséget, és megmutatta a mércét, amelyhez mérniük kell majd a teljesítményüket. A diákok nagy élvezettel vettek részt a félévet záró versenyvizsgán, ahol csapatmunkában mutatták meg, mi ragadt meg bennük az adatok és a történetek özönéből.
Kapcsolatunk 2009 után fonódott szorosabbra. Ekkor halt meg Mészáros M. János, aki inkább a tények és adatok gyűjtésében jeleskedett, de alma mater-addikciója nem volt kevésbé súlyos. István kérés nélkül, természetes módon vállalta, hogy segítségünkre lesz a könyvtárban, levéltárban, múzeumban folytatott történeti munkálatokban, amikor csak szükséges. Mindez lehetőséget biztosított oktatómunkájának további kiterjesztésére, arra, hogy kedvenc témája eljusson a laikus közönséghez is.
Segítségünkre volt az időszaki kiállítások megtervezésében, ötleteket adott, lektorált. Legjobban mégis a Múzeumok Éjszakáján bontakozott ki. Az este, a késő este volt a kedvenc napszakja, ekkor volt elemében. A fakultációk is alkonyat után kezdődtek. A Múzeumok Éjszakáján szívesen vállalta az éjjel 11 órakor induló tárlatvezetést is, amelyen műveltségét csillogtatva, lelkesen rajzolta fel a múzeumi tárgyak és fényképek mögött rejlő tudományos teljesítményeket és emberei sorsokat. A hallgatóság lenyűgözve követte a szűk térben a tervezettnél jóval hosszabbra nyúló ismeret- és anekdotaözönt. (Még kisfia is tekintettel volt erre: türelmesen kivárta a Múzeumok Éjszakáját, és csak a következő nap született meg.)
Ekkoriban indultak a Halottak Napja körül kollégáknak és hallgatóknak egyaránt meghirdetett temetői sétáink is. Ezeket sírrendezés előzte meg. István úgy gondolta, hogy egy nemzet kulturális szintjét mutatja az, hogyan bánik az elődökkel és nyughelyükkel. Korábban is gondoskodott kedvencei – Raitsits Emil és Thanhoffer Lajos – síremlékéről, amelyek belevesztek volna a temetői dzsungelbe. Ettől kezdve mint „sírásó brigád” ketten, néha hallgatókkal megerősítve, tisztítgattuk az elhanyagolt sírokat, és igyekeztünk gondoskodni a megújításokról. (Egyébként éppen esedékes kedves mestere, Guzsal Ernő sírjának a megújítása itt, e temetőben.) Közben persze folyamatosan mesélt és mesélt…
István mindenre emlékezett. Az összes olvasott és hallott történetre. Az összes hallgatóra – akiket el tudott helyezni az oktatott évfolyamok sokaságában. Arra, hogy ki honnét jött, mit mondott 40 évvel azelőtt, és ehhez képest mit mond most. Ez az emlékezőképesség áldás volt, ugyanakkor – szigorú erkölcsi elvárásokkal párosulva – bizonyos mértékig magányra ítélte. István maradt, aki volt, egy olyan világban, amelyben sok fordulatot éltek meg az emberek. A fordulatok gyakran pálforduláshoz vezettek, ha az alkalmazkodás könnyebb útját választották. István a maga útját járó ember volt, különleges egyéniség, aki szembenézve a valósággal inkább hátralépett, és megmaradt abban a körben, amelyben nem függött senkitől. Néhány tapasztalat után lemondott az olyan közfeladatokról, amelyekben a döntéseket előre meghozták és csak díszletként kellett volna asszisztálnia. Előfordult, hogy egyenesen elszabotált olyasmit, aminek nem látta értelmét vagy kivitelezhetőségét.
A hallgatók szempontjából az örök adjunktusok a legjobb fejek. Számukra ugyanis az oktatás, a diákok a legfontosabbak. István szívesen végzett volna a vérrel kapcsolatos kutatásokat, de a téma éppen nem volt „kelendő”. A felajánlott másik téma pedig nem érdekelte. Muszájból nem akart vagy nem tudott kutatni. Maradt örök adjunktus. A tanításba fektette energiáját, tehetségét, a hallgatókra szánta az idejét.
Óráira mindig alaposan felkészült. Már a hétvégén bement, hogy minden metszetsort ellenőrizzen és az adott heti feladathoz igazítson. Hasonló gondossággal gyűjtötte az anyagot írásaihoz. Ezek a nyugodt hétvégi, akár éjszakai órák azok, amikor az elődök szelleme a leginkább érezhető a campuson, amikor a múlt és a jelen összefonódik. Beszélnek a kövek és a mikroszkópok. A színvonalat pedig ők határozták meg: Thanhoffer, Raitsits, Hutyra, Marek, Guzsal és a többiek. Nem állhatta a „szemétmunkát”, amit csinált, azt teljes erőbedobással, elkötelezettséggel végezte, és ezt várta másoktól is.
Elkötelezett baloldaliként nem is tehetett máshogy. Baloldalisága nem a mai fogalmi zavarban, hanem klasszikusan értelmezendő. Országjárásai során fájlalta a nyomort, amivel találkozott, ami megfosztja az embereket méltóságuktól. Hitt abban, hogy ezt csak egy olyan rendszerrel lehet felszámolni, amelyben nem a pénz, az összekötettések (kapcsolati tőke), a hatalomvágy juttatja előnyökhöz az embereket, hanem a rátermettség, a tehetség, a kemény munka. Kiemelten fontos az oktatás, a tudatlanság felszámolása, a szellemi színvonal emelése, az esélyegyenlőség biztosítása. Az egyetemre való felkészülést is ilyen szellemben segítette. A hallgatókat tudásuk alapján mérte. Nem csukta be szemét a veszélyek előtt, amelyek természeti, társadalmi, gazdasági és morális téren a jövőt fenyegetik. Mindezt logikusan végiggondolva csak pesszimista ember- és jövőképet rajzolhatott fel, amit sokszor emlegetett szarkasztikus humorába csomagolt. Ezen vitatkoztunk, de be kell látnom az igazát. Talán csak sarkos fogalmazása bántott. Ugyanakkor benne is ott munkált a remény, hogy egyszer egy igazságosabb, emberibb világ jön el.
Az utóbbi hat évben közösen indítottuk a Szúrcsap és penna honlapot, amelyen főként állatorvostörténeti írások jelennek meg. Itt adta közre ragadványnév-gyűjteményét, és néhány anekdotát, fogalommagyarázatot, hallgatói aranyköpést is megosztott. Ám bárhogy igyekezett megörökíteni ezt a különleges tudást, rengeteg történetet visz magával, amelyeknek egyik utolsó letéteményese volt.
István büszke volt a kitüntetéseire, de még jobban igényelte és élvezte a hallgatóság figyelmét, szeretetét. Élvezte az oktatást, a tárlatvezetést, a temetői sétákat és a beszélgetéseket. Mindez nagyon hiányzott neki. Kitüntetésnek vette volna azt is, ha állatorvostörténeti írásait, amelyeknek száma meghaladja a százat, egy kötetbe szedve láthatta volna. Szép ajándék lett volna 70. vagy 75. születésnapjára. Reméljük, egyszer majd az lesz a hallgatók következő generációi számára.
Az utóbbi években hetente többször is beszéltünk személyesen vagy telefonon. Soha nem tudta befejezni az éppen őt foglalkoztató témát. Érdekelték az egyetemi hírek, pletykák, de bár mindenkiről mindent tudott, ezzel soha nem élt vissza. Élvezte a történeti felfedezéseket, a kis gyöngyszemeket, amelyeket innét-onnét előbányásztunk. Az utolsó percig élének maradt érdeklődése és nem adta fel terveit. Honlapunk új fejezetét a magyar állatorvosok felfedezéseiről és újításairól éppen halála napján nyitottam meg. A jó hírrel sajnos későn érkeztem.
Kedves búcsúzó Barátok! Hadd idézzem végül azokat a szavakat, amelyekkel Aujeszky Aladár köszöntötte Hutyrát tanárságának 40. évfordulóján, de amelyek Istvánra is jól illenek: „Cum Amore, More, Ore, Re…. szeretettel teljesíted 40 év óta kötelességeidet, szeretettel oktatod az ifjúságot; példaadója vagy a tiszta erkölcsi felfogásnak; ékesszólással hirdeted igéit a tudománynak, … és tettekkel is sokoldalúan, fáradhatatlanul dolgozol a haza javára.”
Hadd búcsúzzak a beszélgetéseink végén megszokott fordulattal: Kedves István, folytatjuk!
Orbán Éva
* A 2023. május 17-i temetésen elhangzott gyászbeszéd.
